Harcom Mein Kampf Adolf Hitler

Harcom

ADOLF HITLER

Harc a méregpropaganda ellen. A szónoklat jelentõsége

Az 1920. évi február 24én a Hofbräuhaus (Udvari Sörfõzde) dísztermében Münchenben megtartott elsõ nagygyûlésünk még élénken foglalkoztatott bennünket, amikor már az elkövetkezõ gyûlésünk elõkészületeit tettük meg.
Olyan városban, mint München, mindeddig meggondolandó volt havonként, esetleg tizennégy naponként egy-egy kis gyûlést tartani, most mégis minden héten egy tömeggyûlés tartásának a szükségszerûsége merült fel. Nem tudom eléggé hangoztatni, hogy bennünket mindig csak az az aggodalom gyötört: vajon eljönnek-e az emberek, és meghallgatnak-e minket, bár magam személy szerint már akkor tántoríthatatlan meggyõzõdéssel vallottam, hogyha egyszer eljönnek, akkor ott is maradnak és meg fognak engem hallgatni.
Abban az idõben nyerte a müncheni Hofbräuhaus díszterme számunkra szinte kegyeletes jelentõségét. Hetenként egy gyûlés és majdnem mindig ugyanabban a teremben, amelyet minden egyes alkalommal egyre jobban megtöltött az egyre áhítatosabb emberek tömege. A "háborús felelõsség" kérdésén kezdve amellyel akkoriban senki sem törõdött az ún. "békeszerzõdések"-en keresztül majdnem mindent megtárgyaltunk, ami agitációs szempontból szükséges volt.
Különösen a békeszerzõdésre fektettünk nagy súlyt. Milyen látnoki érzékkel jövendölt az ifjú mozgalom a nagy embertömegeknek, és hogy teljesedett be majdnem minden azóta!
Abban az idõben azonban az olyan nyilvános népgyûlésen, amelyen nem nyárspolgárok, hanem felbõszített proletárok voltak együtt, a "versaillesi békeszerzõdés" témája támadást jelentett a köztársaság ellen, és reakciós, sõt egyenesen monarchista gondolkodás megnyilvánulásának tekintették.
Már a Versailles felett gyakorolt kritika elsõ mondatánál hallhatók voltak a megszokott közbeszólások: "és Breszt-Litovszk!" "Breszt-Litovszk!" így ordított a tömeg újra meg újra mindaddig, amíg rekedtre kiabálta magát, vagy pedig az elõadó hagyott fel a tömeg meggyõzésére irányuló kísérletével. A tömeg nem akarta hallani és nem akarta megérteni, hogy Versailles népünk gyalázatát és szégyenét, sõt mi több, hallatlan kirablását jelenti.
A marxista romboló munka és az egyöntetû mérgezõ propaganda megvadította ezeket az embereket. Emellett még csak panaszkodni sem lehetett. Mert mérhetetlen hibákat követett el a túloldal is! Mit tett a polgárság azért, hogy ennek a rettenetes rombolásnak véget vessen, szembeszállhasson vele, és jobb, alaposabb felvilágosító munkával az igazság útját egyengesse? Semmit! S újra semmit! Abban az idõben nem láttam õket sehol, senkit a mai "népi" apostolok közül. Talán beszélhettek apró köröcskékben, teaasztalok mellett vagy pedig hasonló gondolkodásúak társaságában, de oda, ahol a helyük lett volná, a farkasok közé, nem merészkedtek.
Már akkor tudatában voltam annak, hogy az akkori mozgalmunkat képezõ kis törzs elõtt a háborús felelõsség kérdése tisztázandó, mégpedig a történelmi igazság szellemében. A békeszerzõdések anyagának a legszélesebb körben történõ ismertetése mozgalmunk jövõ eredményének elõfeltétele volt.
Már abban az idõben amellett foglaltam állást, hogy fontos, elvi jelentõségû kérdésekben, amelyek tekintetében a közvélemény teljesen téves felfogást tanúsít tekintet nélkül a népszerûségre, a gyûlöletre vagy harcra , állást kell foglalnunk.
Az N. S. D. A. P. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiter Partei = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) nem lehetett a közvélemény kiszolgálója, hanem irányítója. Ne szolgálója, hanem ura legyen a tömegnek!
Természetesen minden, különösen gyenge lábon álló mozgalom azzal a kísértéssel találja magát szembe, hogy olyan pillanatokban, amikor egy hatalmas ellenfélnek sikerül a népet a saját félrevezetõ mûvészetével õrült elhatározások vagy magatartásra bírni, maga is ordítozzék az ordítókkal, különösen, ha olyan magyarázatra lel, amely látszólag az ifjú mozgalom szempontjából is mellette szól. Márpedig az emberi gyávaság oly szívóssággal kutat magyarázatul szolgáló körülmények után, hogy majdnem mindig talál is valami olyat, amely a saját szempontjuk szem elõtt tartása mellett is feljogosítja az embereket az ilyen gazemberségekben való részvételre.
Magam is megértem jó néhány esetet, amikor csak a legnagyobb erõfeszítéssel sikerült megóvni a mozgalom hajóját a mesterségesen felidézett hullámok sodrásától.
Legutoljára akkor került erre sor, amikor a mai pokoli sajtónak amelynek szemében a német nép létérdeke semmi szerepet sem játszik sikerült a déltiroli kérdést a német népre végzetes jelentõségûvé felfújni, anélkül, hogy meggondolták volna, kinek tesznek ezzel szolgálatot. Sokan az ún. nemzeti érzésû férfiak és pártok maguk is csatlakoztak az általános felzúduláshoz, és esztelenül segítségére siettek egy olyan rendszer elleni harcnak, amelyet pedig nekünk, németeknek éppen a mai elesettségünkben, egyetlen fényforrásként kellett volna üdvözölnünk. Mialatt bennünket a nemzetközi zsidóság lassan fojtogat, a mi ún. hazafiaink olyan férfiú és olyan rendszer ellen kiabálnak, aki és amely a földnek legalább egy pontján kihúzta a talajt a zsidó szabadkõmûvesség fojtogató hatalma alól, és ezzel a nemzetközi világmérgezéssel szemben nemzeti ellenállást szervezett. Gyönge jellemek számára azonban csábító volt az az egyszerû megoldás, hogy a vitorlát nekiszegezzék a kedvezõ szélnek, maguk pedig meghunyászkodjanak a közvélemény hangossága elõtt.
Vasökölre volt szükség annak idején ahhoz, hogy a mozgalmat ettõl a pusztulásba vezetõ iránytól vissza lehessen tartani. Nem népszerû dolog az ilyen állásfoglalás olyan pillanatokban, amikor a közvélemény minden erejével csak egy irányba okádja a tûzet. Sokszor a kezdeményezõre halálos veszedelmet rejt magában. Gondoljunk azonban arra hogy, minden ilyen nehéz óra után a megváltásnak is jönnie kell, és az olyan mozgalomnak, amely a világot akarja átformálni, nem a pillanatnyi jelent, hanem a jövõt kell szolgálnia.
Ezzel számolnia kell egy mozgalomnak, nem pedig a jelen tetszésnyilvánításával. Ilyen órákban nemegyszer vesz erõt kishitûség az egyes emberen. Ne felejtsék el azonban, hogy akiket pillanatnyi cselekvésük miatt megköveztek, mint a történelem is tanítja, az utókor késõbb hálát rebegett minden munkájukért.
Mi mindezt mindjárt nyilvános szereplésünk elsõ napjaiban tapasztalhattuk. Nem a tömeg kegyeiért hajbókoltunk, hanem a nép butaságával szemben szálltunk síkra mindenütt. Majdnem mindig úgy volt, hogy ezekben az esztendõkben olyan emberek gyülekezete elõtt állottam, akik éppen az ellenkezõjében hittek annak, amit én hittem. Két óra feladata volt ilyenkor kétháromezer embernek eddigi meggyõzõdésébõl való kiragadása, eddigi álláspontjuk alapjainak lerombolása, hogy azután õket a mi meggyõzõdésünk és a mi világnézetünk útjára vezessük.
Már elõzõleg kifejtettem, hogy a hatalmas, világalakító események mozgatója nem az írott betû, hanem mindig az élõszó volt. A sajtó egy része ezt kemény vita tárgyává tette. Elsõsorban természetesen bölcs polgári sajtónk foglalt állást nagy élénken állításommal szemben. Ennek az állásfoglalásnak az indító oka megcáfolhat minden ellenérvet. A polgári értelmiség csak azért tiltakozik e felfogás ellen, mert nélkülözi az élõszó befolyásoló erejét, mert mindinkább a tisztán írói tevékenységre vetette magát, és nem ismerte fel a szó agitatív erejét. Jellemzõ mai polgárságunkra, hogy elvesztette lélektani érzékét a tömeghatás és a tömegbefolyás tekintetében.
Míg a szónokot az õt hallgató tömeg állandóan korrigálja, mert hallgatói arckifejezésébõl állandóan megítélheti, hogy mennyire követik fejtegetéseit, megállapíthatja, hogy szava elérje a kívánt hatást, addig az író egyáltalán nem ismeri olvasóit. Fejtegetéseit ezért általánosítja. Ezzel veszít bizonyos fokig pszichológiai finomságából, simulékonyságából. Ezért fog a kitûnõ szónok mindig jobban írni, mint a kiváló író szónokolni.
Ehhez járul még az a körülmény, hogy az emberek legnagyobb része lusta, maradi és magától csak ímmel-ámmal nyúl olyan írott mûhöz, amely nem felel meg felfogásának, és nem azt nyújtja, amit az ember vár tõle. Éppen ezért a határozott tendenciával írt munkát leginkább csak azok az emberek olvassák, akik maguk is hasonlóképpen gondolkodnak. Legfeljebb egy-egy röpirat vagy plakát számolhat rövidségénél fogva azzal, hogy az ellenvéleményen lévõk figyelmét is lekösse néhány pillanatra. Nagyobb kilátása van az eredményre e tekintetben a képnek, éspedig minden alakjában, egészen a filmig.
Emellett nemegyszer az emberek elõítéletének leküzdésérõl is szó van, olyan elõítéletekrõl, amelyek nem az értelemben gyökereznek, hanem legtöbbször a tudat alatti érzelemben lelik magyarázatukat. Márpedig a téves fogalmakat és tudatlanságot a tanítás fegyvereivel legyõzhetjük, az érzelmi ellenállást azonban soha. Kizárólag ezekre a titokzatos erõkre való hivatkozás hathat, ezt pedig csak ritkán képes az író elérni. Ez a feladat majdnem kizárólag a szónok feladata.
A marxizmusnak a nép nagy tömegeit irányító, bámulatra méltó hatalmát semmi esetre sem a zsidó szellem formális, írásban lefektetett mûve adta meg, hanem az az óriási szónoki propagandahullám, amely hosszú évek folyamán a tömeget elborította. Százezer német munkásból átlag száz sem ismeri Marx mûveit. Ezeket inkább értelmiségiek és még inkább zsidók tanulmányozták, míg a mozgalom igazi rajongói nem ismerik. Marx a mûveit nem is a nagy tömegek számára írta, hanem inkább a zsidó világhódító henger vezetõ értelmisége számára. A nagy tömeget egész különleges anyaggal fûtötték, a sajtóval. A marxista sajtó abban különbözik a polgári sajtónktól, hogy azt agitátorok írják, míg emezt írói agitálásra szeretnék felhasználni.
A marxizmus részére a munkások millióit nem annyira a marxista próféták írásmódja nyerte meg, hanem inkább az az óriási propagandamunka, amelyet a fáradhatatlan agitátorok tízezrei végeztek, az izgató apostoloktól kezdve egészen a munkásszervezetek kishivatalnokáig, a bizalmi emberig és a hivatásos szónokig. Kiegészítette ezt az a nagyon sok népgyûlés, amelyen a népszónokok füstös kocsmaszobákban asztalra állva gyúrták a tömeget és olyan emberismeretet szereztek, amely a közvélemény várának az ostromához a legjobb fegyvereket szolgáltatta. A hatalmas tömegtüntetések, a százezres felvonulások a szegény emberkében azt a meggyõzõdést keltették, hogy kis féreg létére mégis hatalmas sárkány porcikája, amelynek izzó leheletétõl a gyûlölt világ lángra lobban, és majdan a proletárdiktatúra végsõ gyõzelmét ünnepelheti!
Az ilyen propaganda készítette elõ az embereket a szociáldemokrata sajtó olvasására. Ezt a sajtót nem írják, hanem beszélik. Míg a polgári harcvonalon a tanárok, tudósok, teoretikusok és írók néha a beszédet is megkísérlik, a marxista szónokok néha írni is próbálnak. Éppen a zsidó az, aki e tekintetben különösen számításba jöhet, hazug, alkalmazkodóképességénél és simulékonyságánál fogva inkább agitáló szónok, semmint író.
Minden igazán nagy történelmi átalakulást nem az írott szó hívott életre, hanem annak legfeljebb kísérõje volt.
Ne mondja senki, hogy a francia forradalom bölcseleti elméletek alapján valaha is kitört volna, hogyha a nagyvonalú demagógok, izgatók hadserege nem korbácsolta volna fel az elgyötört nép kedélyét, míg végre is bekövetkezett az a vulkánkitörés, amely egész Európát megreszkettette. Éppen így a legújabb idõk legnagyobb forradalmi átalakulása, az oroszországi bolsevista forradalom sem Lenin írott mûveinek, hanem a nagyobb és kisebb izgatók szónoki tevékenységének az eredménye.
Az analfabéta orosz nép kétségtelenül nem Karl Marx írásainak olvasása következtében rajongott a kommunista forradalomért, hanem azoknak az ezrekre rúgó agitátoroknak a hatása következtében, akik mindenesetre egy eszme szolgálatában még a csillagos eget is odaígérték volna a népnek.
Mozgalmunk, amely pedig néhány évvel ezelõtt semmibõl keletkezett, ennek a felismerésnek köszönheti bámulatra méltó fejlõdését. Ma már érdemesnek tartják arra, hogy népünk minden belsõ és külsõ ellensége üldözze.
Bármennyire fontos is tehát mozgalmunk szempontjából az írásbeli tevékenység, ma ennek inkább csak mozgalmunk magasabb és alacsonyabb rangú vezetõinek egységes nevelése szempontjából lesz nagyobb jelentõsége, semmint az ellentétes felfogású rétegek megnyerése szempontjából. A meggyõzõdéses szociáldemokrata vagy fanatikus kommunista csak a legritkább esetben szánja el magát arra, hogy megvegyen egy nemzetiszocialista füzetet, sõt mi több, könyvet, hogy világfelfogásunkról tájékozódjék vagy a saját felfogásának kritikáját tanulmányozza. Még újságot is csak nagy ritkán olvasnak, ha ez nem viseli magán pártjuk bélyegét. Ez amúgy is keveset használna, mert egyetlenegy újság keltette benyomás annyira szétesõ, hatásában olyan szétforgácsolt, hogy egyszerû olvasásától nem várható komoly eredmény. Akinél pár fillér szerepet játszik, az a tárgyilagos felvilágosodás kedvéért nem fog ellenzéki lapra elõfizetni. Ezt tízezrek közül talán egy sem teszi meg. Csak az olvassa a párt lapját állandóan, akit már megnyertek a párt számára, õ pedig saját mozgalma állandó híradójának fogja tekinteni azt.
Más a "szónoki röpirat" hatása. Ezt már egyik-másik szívesen veszi kezébe, különösen, ha ingyen jut hozzá, és ha a röpirat idõszerû témáját már maga a cím eléggé kidomborítja. Az ilyen röpirat már a felületes olvasó figyelmét is új szempontokra, új felfogásra, sõt talán új mozgalomra hívja fel. A legtöbb esetben azonban ez is csak arra való, hogy felkeltse érdeklõdését, ellenben sohasem fogja öt befejezett tények elé állítani. A röpirat csak serkent, felhívja valamire az olvasó figyelmét, de csak akkor éri el hatását, ha közvetlen utána az olvasót szóbelileg felvilágosítják. Erre pedig kizárólag a tömeggyûlés alkalmas.
A tömeggyûlés már csak azért is fontos, mert az egyén, aki mint a mozgalom jövendõ tagja egyelõre magára hagyatott, egyedül érzi magát, és így könnyen félelem szállhatja meg, elõször e tömeggyûléseken ébred annak tudatára, hogy egy nagyobb közösség tagja. Ez a legtöbb emberre serkentõleg és bátorítólag hat. Ugyanaz a férfi egy zászlóalj vagy század keretén belül bajtársai társaságában szívesebben veszi fel a harcot, mint ha azt érzi, hogy egyedül van. A nyáj keretén belül biztonságban érzi magát még akkor is, ha ezerféle indok ellent is mondana ennek.
A tömeggyûlés levegõje nemcsak fokozza az egyes ember erejét, hanem egyúttal bajtársi szellemet is teremt. Az új tan elsõ híve munkahelyén súlyos támadásoknak van kitéve, tehát okvetlenül szüksége van arra, hogy önbizalmát és meggyõzõdését növeljék azzal, hogy nagy és széleskörû alakulat tagja és harcosa. Ezt az érzést elõször a közös tömeggyûlés kelti fel benne. Ha kis mûhelyébõl vagy a nagyüzembõl, ahol amúgy is oly elenyészõen kicsinek érzi magát, elõször megy el a tömeggyûlésre, és ott vele egyetértõ emberek ezrei veszik körül, akkor három vagy négyezer ember lelkesedése, ellenállhatatlan mámora magával ragadja õt, és ezrek helyeslõ tapsvihara igazolja elõtte az új tan helyességét. Itt ébred fel benne elõször eddigi politikai meggyõzõdése feletti kételyének érzése, és ama varázsszerû befolyásnak hatalmába kerül, amelyet tömegszuggessziónak nevezünk. Ezrek akarása, vágya s ereje halmozódik fel benne. A kétkedõ férfiú, aki tétovázva jött el a gyûlésre, azt belül megerõsödve hagyja el, érzi, hogy egy nagy közösség tagjává vált.
A nemzetiszocialista mozgalomnak sohasem szabad errõl megfeledkeznie. Sohase hallgasson azokra a polgári politikusokra, akik mindenhez jobban értenek, és mégis kisiklott kezükbõl egy hatalmas állam és saját létük, osztályuk uralmával együtt tönkrement. Hiszen õk roppant okosak, mindent tudnak és mindenhez értenek, csupán annak a megakadályozásához nem értettek, hogy a német nép a marxizmus karjába hulljon. Szánalmas, siralmas kudarcot vallottak, beképzeltségük tehát csupán önhittség, büszkeségük pedig a butasággal egy és ugyanazon fán terem.
Ha tehát ezek az emberek ma az élõszónak semmiféle jelentõséget sem tulajdonítanak, annak csupán az az oka, hogy saját fecsegésük hatástalanságáról Istennek hála! már maguk is eléggé meggyõzõdtek.

Index

HOME