Harcom Mein Kampf Adolf Hitler

Harcom

ADOLF HITLER

Propaganda és szervezés

Az 1921. év reánk és a mozgalomra nézve több szempontból különös jelentõséget nyert. A Deutsche Arbeiter Partei-ba (Német Munkáspárt) történt belépésem után azonnal kézbe vettem a propaganda vezetését. Ezt tartottam pillanatnyilag a legfontosabbnak. Egyelõre az embernek kevésbé kellett törnie a fejét szervezeti kérdéseken, sokkal fontosabb volt magának az eszmének minél szélesebb körben való terjesztése. A propagandának jóval meg kellett elõznie a szervezést és az utóbbi részére elõször a megfelelõ emberanyagot kellett biztosítania. Ellensége is vagyok a túl gyors és pontos szervezésnek. Emellett ugyanis legtöbbször csak a holt szerkezet jön létre, és csak ritkán erõs szervezet. A szervezés olyasvalami, amely létét a szerves életnek, a szerves fejlõdésnek köszönheti. Eszmék, amelyek az emberek egy bizonyos számát magukkal ragadjak, mindig bizonyos rendezettség felé törekszenek, és e belsõ kialakulásnak igen nagy az értéke. Itt is számolni kell azonban az emberi gyöngeséggel, amely az egyest legalábbis kezdetben arra készteti, hogy védekezzék a nála tehetségtelenebbel szemben. Félõ, hogy a felülrõl lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az elõidézõje, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységbõl megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár.
Ez okból eleinte célirányosabb az eszmét egy központból propagálva terjeszteni, és csak a lassan felgyülemlõ emberanyag gondos átnézése és vizsgálása után kiválasztani a vezetésre alkalmas egyéneket. Ily módon sokszor jelentéktelennek látszó emberek bizonyulnak született vezetõknek. Már most meg kell jegyeznem, hogy teljesen téves úton járunk, ha egy emberben csak azért, mert elméletileg nagyon képzett, vezetõi képességeket vélünk felfedezni. Igen gyakran éppen az ellenkezõje igaz.
A nagy elméleti képzettségû emberek csak a legritkább esetben nagy szervezõk is, mert míg az elméleti és programalkotó egyén nagysága elsõsorban az elvont törvények helyes felismerésében és lerögzítésében rejlik, addig a szervezõnek elsõsorban lélekbúvárnak kell lennie. Az embert úgy kell vennie, amint van; meg kell õt ismernie, és éppen annyira nem szabad õt túlbecsülnie, e mint tömegeiben kevésre értékelnie. Ellenkezõleg! Meg kell kísérelnie minden tényezõ figyelembevételével oly alakulat létrehozását, amely élõ szervezetként alkalmas az eszme képviseletére és a sikerhez vezetõ út szabaddá tételére.
Még ritkább esetben szokott a nagy elméleti felkészültségû személy vezérségre alkalmas lenni. Sokkal inkább lesz ilyen az agitátor, amit sokan, akik a kérdéssel csak tudományosan foglalkoznak, nem szívesen hallanak. Az agitátornak, aki képes egy eszmét a széles tömegekkel megértetni, mindig pszichológusnak is kell lennie. Mindig alkalmasabb lesz vezéri szerepre, még ha demagóg is, mint az emberismerettel nem bíró és a világtól elvonatkoztatott teoretikus. A vezetés nagy tömegek mozgatását jelenti. Eszmék megteremtése semmi összefüggésben sincs a vezéri képességgel. Teljesen hiábavaló és meddõ az afeletti vitatkozás, hogy mi nagyobb jelentõségû: az emberi ideálok tételszerû felállítása vagy azok megvalósítása? Ezzel is úgy vagyunk, mint az életben oly sokszor: az egyik teljesen ésszerûtlen lenne a másik nélkül. A legszebb elméleti elgondolás is céltalan és értéktelen marad, ha a vezér nem mozgatja meg annak érdekében a tömegeket és megfordítva: ugyan mit érne minden vezéri lendület és tehetség, ha a teoretikus nem jelölné meg az emberi küzdelem célját? Az elméleti, vezéri és szervezõi tehetség egy személyben azonban a lehetõ legritkább esetben egyesül. E három tulajdonság egyesülése teremti a nagy embereket.
A mozgalomban való ténykedésem elsõ idejében amint már jeleztem a propagandának szenteltem magam. A propaganda feladata az volt, hogy az emberek egy kis számát telítse az új eszmékkel, hogy aztán rendelkezésre álljon az az emberanyag, amely a késõbbi szervezésnek elsõ egyedeit adhatta. Emellett a propaganda célja legtöbbször túlhaladta a szervezést.
Ha egy mozgalom célja a meglevõ világ lerombolása és helyébe egy új világ építése, akkor a mozgalom vezetõinek a következõ alaptételekkel feltétlen tisztában kell lenniük.
Minden mozgalomnak az általa megnyert embereket két csoportba kell osztania, a hívek és a tagok csoportjára.
A propaganda feladata a hívek toborzása, a szervezés célja pedig a tagok gyûjtése.
A mozgalom híve az, aki annak céljával egyetért. Tagja pedig az, aki harcol a célért. A mozgalom a propaganda útján nyeri híveit. A tagot a szervezés készteti arra, hogy maga is új párthíveket szerezzen, akiknek soraiból viszont ismét új tagok nyerhetõk.
Miután egy mozgalom párthívétõl csak az eszme passzív elismerését várjuk el, a tagtól ellenben az eszme cselekvõ képviseletét és védelmezését is, a mozgalom minden tíz hívére alig fog egy-két tag esni. A hívõ jelleg csak meggyõzõdésében, a tagság a meggyõzõdéssé vált eszme képviseletével és terjesztésével járó bátorságban gyökerezik. A meggyõzõdés a maga passzív formájában nagyon jól illik az emberiség jobbára rest és gyáva többségéhez. A tagság ellenben, amely cselekvõ lelkületet követel meg, már csak az emberiség kisebbségének felel meg.
A propaganda ennek megfelelõen fáradhatatlanul tartozik gondoskodni arról, hogy az eszmének hívei legyenek, miközben a szervezetnek a legerõteljesebben azon kell rajta lennie, hogy a párthívek közül csak a legértékesebbeket minõsítse tagokká.
A propagandának nem szükséges a fejét törnie minden egyes, általa kioktatott egyén jelentõsége, tudása, tehetsége, értelme vagy jelleme felõl. Ezzel szemben a szervezésnek a leggondosabban össze kell gyûjtenie az egyedek tömegébõl azokat, akik a mozgalom gyõzelmét valóban lehetõvé teszik.
A propaganda megkísérli, hogy az eszmét az egész népre rákényszerítse; a szervezés ezzel szemben csak azokat veszi be keretei közé, akik elõreláthatólag nem lesznek lélektani okokból az eszme terjedésének kerékkötõi.
A propaganda a nép egyetemét igyekszik az eszmének megnyerni, és egyben megérlelni az eszme gyõzelmének idejére. Ezzel szemben a szervezés a gyõzelmet azzal harcolja ki, hogy azokat a híveket, akik alkalmasak és hajlandók kitartani a gyõzelemig, szervesen összekapcsolja.
Az eszme gyõzelme annál könnyebb lesz, minél nagyobb mérvû az embereket összességükben felvilágosító propaganda, és minél szorosabb és erõsebb a szervezet, amely a harcot tényleg megvívja. Ebbõl következik azután, hogy a hívek száma sohasem lehet elég nagy, míg a tagok túl nagy száma veszélyeztetheti a szervezet értékét.
Ha a propaganda az egész népet átitatta már az eszmével, akkor a szervezet egy maroknyi haddal levonhatja annak következményeit. A propaganda és a szervezet, tehát a hívek és a tagok, fordított arányban állanak egymással. Minél jobban dolgozott a propaganda, annál szerényebb lehet a szervezet, és minél nagyobb a hívek száma, annál kevesebb lehet a tagoké és megfordítva: minél rosszabb a propaganda, annál nagyobbnak kell lennie a szervezetnek, és minél kisebb marad egy mozgalom híveinek a serege, annál nagyobb számúnak kell lennie a tagok csoportjának, ha egyáltalán számít a gyõzelemre.
A propaganda elsõ feladata az emberek megszerzése a késõbbi szervezet számára, viszont a szervezés elsõ feladata az emberek megnyerése a propaganda továbbvitelére. A propaganda második feladata a fennálló állapot szétrombolása, az új tan elterjesztése, a szervezet második feladata pedig a harc a hatalomért, hogy annak birtokában az eszme végleges sikerét biztosíthassa.
Világnézeti forradalomnak akkor lesz a legátütõbb sikere, ha az új világnézet lehetõleg minden embert megismertet az új tan lényegével, sõt szükség esetén ezt rájuk kényszeríti. Ezen eszme szervezete, vagyis a mozgalom csak annyi embert kapcsoljon be a munkába, amennyire a kérdéses állam ütõerének megszállásához szüksége van.
Más szóval ez azt jelenti, hogy minden, valóban világrengetõ mozgalomban a propagandának kell elsõsorban a mozgalom eszméjét elterjesztenie, tehát fáradhatatlanul azon kell munkálkodnia, hogy az új eszméket másokkal megismertesse, azokat megnyerje az eszméjének, vagy legalábbis eddigi meggyõzõdésükben megingassa.
Minthogy pedig a tan elterjesztésének, vagyis a propagandának rendszeresnek kell lennie, így magának a tannak meg kell teremtenie a szervezetét. A szervezet tagjait a propaganda útján nyert hívek közül kapja, akik annál gyorsabban fognak szaporodni, minél behatóbb a propaganda. Utóbbi viszont annál eredményesebben fog dolgozni, minél jobb és erõsebb a mögötte álló szervezet.
A szervezés legfõbb feladatának a biztosítása, hogy a mozgalom keretén belül szakadás és ezen keresztül a munka gyöngülése ne következhessék be, továbbá, hogy a támadó szellem fenntartásáról és megerõsítésérõl gondoskodjék. A tagok számának nem kell túlságosan nagynak lennie, sõt ellenkezõleg. Tekintettel arra, hogy az emberiségnek csak egy kis töredéke erõteljes és bátor szellemû, az olyan mozgalom, amely a maga szervezetét a végletekig növeli, egy szép napon szükségképpen meggyengül. Olyan szervezetek, amelyek a maguk taglétszámában egy bizonyos határon túl növekszenek, lassanként elvesztik harci erejüket, és nem lesznek többé alkalmasak arra, hogy az eszme propagandáját egységesen, támadásszerûen alátámasszák és kihasználják. Minél nagyobb és belsejében minél forradalmibb az eszme, annál tevékenyebbek lesznek tagjai. Minthogy a tan felforgató ereje azok terjesztõire nézve veszéllyel jár, alkalmas a kislelkûek és gyáva nyárspolgárok távoltartására. Csöndben ugyan a mozgalom híveinek vallják magukat, de semmi szín alatt sem fogják tagságuk által azt a nyilvánosság elõtt kifejezésre juttatni. Ennek az a következménye, hogy a nagy átalakító eszme szervezete a propaganda által nyert hívek közül csak a legtevékenyebbeket fogja tagokként megnyerni. De éppen a mozgalom tagjainak természetes kiválasztódás által biztosított tevékenysége képezi további propagandájának elõfeltételét és az eszme megvalósítása érdekében folytatott harc eredményességét.
A mozgalom legnagyobb veszedelme éppen taglétszámának természetellenes megnövekedése az igen gyors eredmények következtében. Amíg a mozgalom kemény harcokat vív, addig a gyáva és önzõ emberek elkerülik, mihelyt azonban fordul a kocka és a párt nagy sikere valószínû vagy már bekövetkezett, akkor gyorsan igyekszik mindenki a mozgalom tagjai sorába lépni.
Ennek a körülménynek a terhére írandó az a tény, hogy sok gyõzelmes mozgalom az eredmény elérése, helyesebben az utolsó célkitûzések végsõ megvalósítása elõtt hirtelen, váratlanul, valami megmagyarázhatatlan belsõ gyöngeségnél fogva megtorpan, a harcot beszünteti és végül elenyészik. Az elsõ gyõzelem hatása alatt ugyanis olyan sok rossz, méltatlan és különösen gyáva elem férkõzik be egy-egy ilyen szervezetbe, hogy végül is ezek a gyönge értékû elemek a harcra készek fölé kerekednek és a mozgalmat saját érdekeik szolgálatába kényszerítik, azt a saját gyönge lábon álló hõsiességük színvonalára süllyesztik le, és az eredeti eszme gyõzelmének kivívása érdekében semmit sem tesznek. A fanatikus cél elmosódott, a harci készség elült, és mint a polgári világ ilyenkor nagyon helyesen mondja: "Jegenyefák nem nõnek az égig. "
Ezért van nagy szükség arra, hogy a mozgalom tisztán önfenntartási ösztönbõl, mihelyt siker koronázza munkásságát, a tagok további felvételét megszüntesse és a továbbiakban már csak a legnagyobb elõvigyázat és alapos vizsgálat után bõvítse szervezetét. Csak így lesz képes a mozgalom magvát hamisítatlanul frissen és egészségesen fenntartani. Gondoskodnia kell arról, hogy kizárólag ez a mag vezesse tovább a mozgalmat, vagyis állapítsa meg az általános ismertetést célzó propaganda módját, a hatalom birtokosaként pedig kezdje meg azokat a tárgyalásokat, amelyek az eszme gyakorlati megvalósítása érdekében szükségesek.
Régi törzskarából kell nemcsak a megteremtett alakulat összes fontosabb vezetõ állásait betölteni, hanem az egész vezetést is megszervezni. Mindaddig folytatni kell ezt, amíg a jelenlegi párt alapelvei és tanulságai az új állam alapelveivé válnak. Csak azután lehet lassanként az eszmétõl átitatott különleges alkotmány kezébe adni a kormánykereket. Persze ez mindig ellentétes erõk harca közepette történik, mert ez sokkal kevésbé az emberi belátás, mint inkább a felismert, de állandóan mégsem irányítható erõk játékának és hatásának a kérdése.
Minden nagy mozgalom, legyen az vallási vagy politikai természetû, nagy eredményeit csak a fenti alapelveknek a felismerése és alkalmazása által tudta elérni. Különösen tartós eredmények azonban ezeknek a törvényszerûségeknek a szem elõtt tartása nélkül el sem képzelhetõk.
Mint a párt propagandavezetõje nemcsak azon fáradoztam, hogy a párt késõbbi nagysága részére elõkészítsem a talajt, hanem munkám tekintetében vallott gyökeres felfogásom alapján olyan irányban is dolgoztam, hogy a szervezet csak a legkitûnõbb anyagot kapja. Minél forradalmibb és felforgatóbb volt a propagandánk, annál inkább visszariasztotta a félénk és gyönge természeteket, és megakadályozta azok behatolását szervezetünk magvába. Az ilyenek talán híveink maradtak, de nem elveink nyílt hangoztatása, hanem azok félénk elhallgatása mellett. Hány ezren biztosítottak engem arról, hogy mindenben egyetértenek velem, de tagok mégsem lehetnek. A mozgalom oly radikális, mondották, hogy a tagság egyeseket súlyos kifogásoknak, sõt veszélynek tenne ki. Ezért nem lehet a csöndes és békeszeretõ polgároktól rossz néven venni, ha egyelõre félreállnak, annak ellenére, hogy szívbõl lelkesednek az ügyért.
Ez így is volt jó.
Ha azok az emberek, akik belsejükben nem értettek egyet a forradalommal, tagokként mind beözönlöttek volna pártunkba, akkor mi ma jámbor asztaltársaság, de nem harcra kész ifjú mozgalom lennénk.
Az a lüktetõ és támadó irány, amelyet annak idején propagandánknak adtam, mozgalmunk radikális irányzatát megerõsítette és biztosította, mert egykét kivételtõl eltekintve, ezentúl már csak tényleg radikális emberek voltak hajlandók tagjaink sorába lépni.
Emellett ez a propaganda mégis annyira hatásos volt, hogy rövid idõn belül százezrek voltak, akik nemcsak igazat adtak nekünk, hanem gyõzelmünket is óhajtották, ha személyileg gyávák is voltak értünk áldozatot hozni, vagy éppen belépni tagjaink sorába.
1921 közepéig ez a puritán tevékenység még elegendõ volt és hasznára is vált a mozgalomnak. Ez év nyár derekának különös eseményei azonban tanácsossá tették, hogy a propaganda lassan láthatóvá vált eredményéhez egyenrangú tényezõként a szervezés is hozzájáruljon.
A "népi" álmodozók egy csoportjának az akkori elnök által támogatott kísérlete, amely a vezetés átvételét célozta, sikertelen maradt. Ez a kis cselszövés összeomlott, hogy ennek folyományaként a tagok közgyûlése az egész mozgalom vezetését minden fenntartás nélkül nekem adja át. Ezzel együtt járt az új alapszabályok elfogadása, amely a mozgalom vezetõ elnökére hárítja az egész felelõsséget, a választmányi határozathozatal rendszerét megváltoztatja, helyébe a munkamegosztás rendszerét vezeti be, azt a rendszert, amely azóta is gyõzelmesen igazolta helyességét.
A mozgalom belsõ átszervezésének munkáját 1921. augusztus 1-jén vettem kézbe. Kiváló segéderõk egész sorára leltem.
Kísérletképpen a propaganda eredményeit a szervezésnél is felhasználtam. Ezzel kapcsolatban kénytelen voltam az eddigi szokások egész sorát megszüntetni és olyan elveket bevezetni, amelyeket a fennálló pártok egyikénél sem alkalmaztak, sõt azokat el sem ismerték volna.
1919 és 1920-ban a mozgalmat a választmány vezette, amelyet a törvényben elõírt módon a párttagok gyûlése választott. A választmány elsõ és másodpénztárnokból, elsõ és másodjegyzõbõl, elsõ és másodelnökbõl állott. Ezekhez járult még egy tagsági ellenõr, a propaganda fõnöke és különbözõ tanácstagok.
Ez a választmány bármennyire is nevetségesen hangzik tulajdonképpen a parlamentarizmust testesítette meg, noha vele szemben a mozgalom a legélesebben állást foglalt, mert ez a rendszer az, amely miatt valamennyien szenvedtünk és még ma is szenvedünk.
Sürgõs szükség volt tehát e rendszer megváltoztatására, ha nem akartuk, hogy belsõ szervezetének rossz alapja miatt az egész mozgalom tönkremenjen, és alkalmatlanná váljék nagyszerû hivatásának teljesítésére.
A választmányi ülések, amelyekrõl jegyzõkönyvet vezettek és amelyek szótöbbséggel hozták határozataikat, valóságos kis parlamentet képeztek. Itt is hiányzott minden személyes felelõsség és felelõsségre vonás. Itt is ugyanaz az ellenzékiség és esztelenség uralkodott, mint a mi nagy állami népképviseleti testületünkben. Kineveztek a választmányba jegyzõkönyvvezetõket, pénztárkezelõket, szervezõbizottsági tagokat, propagandistákat, és még isten tudja, kiket, de azért minden egyes kérdéshez mindnyájan hozzászóltak, és szavazással döntöttek. Ilyen körülmények között a propagandista leszavazott olyan témában, ami a pénzügyre vonatkozott, az utóbbi pedig a szervezést érintõ dolgokban, a szervezõ pedig olyan ügyekben, amelyek kizárólag a jegyzõkre tartoztak és így tovább.
Miért rendeltek azonban akkor külön egyént a propaganda osztály élére, ha a hírverés kérdései fölött pénztárosok, jegyzõkönyvvezetõk, tagellenõrök stb. tartoztak dönteni? Helyesen gondolkodó ember részére ez éppen olyan érthetetlen, mint amilyen érthetetlen lenne az, ha egy nagy gyári vállalatban igazgatók, osztályok és egyéb ágazatok vezetõi olyan kérdések felett kellene hogy döntsenek, amelyek ügykörükkel egyáltalán nincsenek összefüggésben.
Ehhez a tébolyhoz nem alkalmazkodtam, hanem igen rövid idõ múltán elmaradtam az ülésekrõl. Folytattam propagandamunkámat, megtiltottam, hogy bárki hozzá nem értõ megkísérelje ez ügybe való beleszólást, éppen úgy, mint ahogy én sem avatkoztam bele mások dolgába.
Amint az új alapszabályokat elfogadták és az elsõ elnöki tisztségre való meghívatásom által a szükséges tekintéllyel és joggal is rendelkeztem, a képtelen állapot mindjárt meg is szûnt. A választmányi határozatok helyett a korlátlan felelõsség elvét vezettem be.
Az elsõ elnök felelõs az egész mozgalom vezetéséért. Õ szabja meg a választmány alája rendelt tagjai, valamint a még egyébként szükséges segéderõk számára a végzendõ munkakört. Ezek mindegyike teljes mértékben felelõs a részére kiosztott feladatokért. Mindenki csak az elsõ elnökkel szemben alárendelt, aki viszont gondoskodni tartozik az összesek együttmûködésérõl, illetve a személyek kiválasztásáról. Általános kijelölési joga alapján biztosítania kell az együttmûködést.
Az elvi felelõsség törvénye a mozgalmon belül lassanként legalábbis a párt vezetõségét illetõen magától értetõdõ kezdett lenni. A kis helyi csoportokban, de talán a körzeteknél és kerületeknél is évekig el fog tartani, amíg ezeket az alapelveket keresztül lehet vinni, mert az aggodalmaskodók és semmitmondók állandóan védekezni fognak a számukra mindig kellemetlen személyes felelõsség ellen. Õk mindig jobban érezték magukat akkor, ha mindenik súlyosabb esetnél az úgynevezett választmányi többség állott a hátuk mögött. Én azonban az ilyen gondolkodásmóddal szemben a legerélyesebben állást foglaltam. Engedményeket a felelõsség terén nem tettem, és ezáltal oly felfogást juttattam érvényre, amely csak azokat fogja vezetéshez juttatni, akik arra valóban hivatottak és méltók. Kétségtelen azonban, hogy olyan mozgalomnak, amely a parlamentarizmus rákfenéje ellen küzd, elsõsorban is önmagát kell függetlenítenie attól. Csak ily módon lesz ereje a harc megvívásához.
Olyan mozgalom, amely a többségi uralmi rendszer idején minden vonalon a vezéri gondolat és az ezzel együtt járó felelõsség alapjára helyezkedik, egy szép napon számtani biztonsággal le fogja gyõzni az eddigi felfogást, hogy gyõztesként kerüljön ki a küzdelembõl.
A fenti alaptétel következetes keresztülvitele a mozgalom teljes átszervezéséhez és a gazdasági ügyeknek az általános politikai vezetéstõl való szigorú elkülönítéséhez vezetett. A felelõsség elvét a párt intézményeire is kiterjesztettük. Ez a körülmény segítségünkre volt a párt gyermekbetegségeinek leküzdésénél: a gazdasági irányítás mentesült a politikai befolyás alól, és azt tiszta gazdasági alapra helyezte.
Amikor 1919 õszén az akkori "hat ember" pártjához csatlakoztam, annak sem hivatalos helyisége, de még csak levélpapírja vagy bélyegzõje és nyomtatványa sem volt. Üléseit elõször egy herrengassei vendéglõben, késõbb egy, Gasteigon levõ kávéházban tartotta. Ez lehetetlen állapot volt. Rövidesen felkerekedtem és a müncheni vendéglõk meg kocsmák egész sorát kerestem fel azzal a célzattal, hogy egy külön szobát vagy helyiséget béreljek a párt részére. Az egykori Sterneckerféle sörfõzdében bukkantam egy kis boltozatos helyiségre, amely valamikor a bajor birodalmi tanácsosok összejöveteli helyiségéül szolgált. Sötét, homályos volt, és éppen ezért amennyire megfelelt korábbi rendeltetésének, éppoly kevéssé volt alkalmas a mi céljainkra. Az utca, amelyre egyedüli ablaka nyílott, oly keskeny volt, hogy még a legragyogóbb nyári napokon is komor és sötét maradt. Ez lett a mi elsõ irodahelyiségünk. Tekintettel arra, hogy bére mindössze havi ötven márkára rúgott ránk nézve annak idején óriási összeg nagy igényeket nemigen támaszthattunk. Még azt sem vehettük rossz néven, hogy beköltözésünk elõtt rögtön leszaggatták az egykori, még a birodalmi tanácsosok részére készített falburkolatot, úgyhogy helyiségünk tényleg inkább kriptához hasonlított, mint irodához.
Ez mégis már igen nagy haladást jelentett. Lassacskán villanyvilágítást is kaptunk, utóbb pedig távbeszélõt. Néhány kölcsönkért szék, végre egy nyitott állvány, késõbb egy szekrény került helyiségünkbe. Két, a vendéglõs tulajdonát képezõ pohárszék szolgált röpcéduláink és plakátjaink stb. megõrzésére.
Az eddigi ügymenet, vagyis a mozgalomnak hetenként egyszeri üléseken történõ irányítása, hosszabb idõre tarthatatlan volt. A folyó ügyek intézését csak a mozgalom által fizetett tisztviselõ alkalmazásával lehetett végeztetni.
Annak idején ez nagy nehézségekbe ütközött. A mozgalomnak még olyan kicsiny volt a taglétszáma, hogy egyenesen mûvészet volt tagjai közül olyan embert találni, aki a legszerényebb anyagi követelmények mellett a mozgalom sokirányú igényét ki tudta elégíteni.
Egykori katonabajtársam, Schüssler személyében leltük meg hosszas keresés után a párt elsõ ügyvezetõjét. Eleinte 6 és 8 óra között, késõbb 5 és 8 óra között, végül egész délután tartott hivatalos órát új helyiségünkben. Rövid idõ múltán már reggeltõl késõ estig végezte kötelességét. Éppoly szorgalmas, mint õszinte és talpig becsületes ember volt, aki fáradságot nem kímélt, és különösen hû volt mozgalmunkhoz.
Schüssler egy kis, a saját tulajdonát képezõ Adler írógépet hozott magával. Ez volt az elsõ ilyen felszerelési tárgy mozgalmunk szolgálatában, amelyet késõbb a párt részletfizetésre meg is vásárolt. Egy kis páncélszekrényre is szükség volt, hogy benne kartotékjainkat és tagsági jegyzékeinket elhelyezzük, nehogy tolvaj kezek ellophassák. Annak beszerzése tehát távolról sem azért történt, mintha bizony súlyos pénzeinket akartuk volna benne elhelyezni. Ellenkezõleg. Minden végtelenül szegényes volt és jómagam nem egyszer fedeztem kiadásainkat csekély, megtakarított pénzecskémbõl. Másfél évvel késõbb helyiségünk már kicsinynek bizonyult, és így átköltöztünk a Cornelius utcába. Új otthonunk egy vendéglõben volt, de már nem egy, hanem három helyiségbõl állott, amelyhez egy nagy tanácsterem csatlakozott. Ez annak idején nekünk még nagynak is tûnt. Itt 1923. év novemberéig maradtunk.
1920 decemberében szereztük meg a Völkischer Beobachtert, amely nevének megfelelõen a népi érdekek védelmét szolgálta, és az N. S. D. A. P. hivatalos lapjává lett. Eleinte hetente kétszer jelent meg, 1923 elején napilappá alakult át. 1923 augusztus havában vette fel ismert, nagy alakját.
Annak idején újonc voltam a hírlapírás terén, és így sok kellemetlen tandíjat kellett fizetnem.
Már maga az a körülmény, hogy a rengeteg zsidó újsággal szemben alig akadt egy valóban jelentõs népi és nemzeti lap, gondolkodásra késztetett. Ennek oka, amint ezt a gyakorlati életben késõbb magam is nem egy alkalommal megállapíthattam, legnagyobbrészt az úgynevezett népi és nemzeti vállalkozások helytelen üzletvitelében rejlett. Legnagyobbrészt abból a felfogásból indultak ki, hogy az érzelmet fölébe helyezték a teljesítménynek, ami teljesen téves álláspont. Az érzelmeknek ugyanis nem szabad külsõséggé alacsonyodniuk, ellenkezõleg, legszebb megnyilvánulásuk az eredményes munka. Aki népe számára valami értékeset alkot, értékes életfelfogásról tesz tanúbizonyságot, ezzel szemben egy másik, aki mindig érzelmet és szándékot színlel anélkül, hogy népe számára hasznos szolgálatokat tenne, minden igazi közösségi érzetnek híján van.
A Völkischer Beobachter is amint neve is mutatja úgynevezett népi sajtóorgánum volt, annak minden elõnyével, de még több hibájával és gyöngéjével, amelyek a népi és nemzeti intézményeket általában kísérni szokták. Amennyire tiszteletet parancsoló volt tartalma, éppen oly lehetetlen volt kereskedelmi vezetése. E lapnál is az volt az elgondolás, hogy a népi és nemzeti újságokat a népi és nemzeti adományokból kell eltartani, ahelyett, hogy arra törekedtek volna, hogy a többi újságtermékkel vegyék fel a versenyt. Ugyanis tisztességtelen dolog az, ha egy vállalat kereskedelmi vezetésének hanyagságát és hibáit a jóérzésû polgárok adományaiból akarják fedezni.
Mindenesetre rajta voltam, hogy ezen az állapoton, amelynek aggályos voltát hamarosan felismertem, segítsek. A szerencse kedvezett is nekem. Megismerhettem azt az embert, aki azóta vállalatunk ügyvezetõjeként a mozgalom érdekében végtelenül értékes munkát végzett. 1914ben, tehát a harctéren ismertem meg annak idején elöljárómként a párt mai vezérigazgatóját, Max Amannt. A háború négy éve alatt csaknem állandóan tanúja voltam késõbbi munkatársam rendkívüli képességeinek, szorgalmának és határtalan lelkiismeretességének.
1921 nyarának derekán, amikor mozgalmunk nehéz válságban volt és alkalmazottaink egy részével már nem voltam, nem is lehettem megelégedve, sõt ezek közül egyikkel szemben a legkeserûbb tapasztalatokat szereztem, egykori ezredtársamhoz fordultam, akivel egy napon a véletlen hozott össze. Arra kértem, hogy vegye át mozgalmunk ügyvezetését. Hosszas vonakodás után Amann annak idején nagy kilátásokkal kecsegtetõ állásban volt végre hozzájárult, mindenesetre azzal a kifejezett feltétellel, hogy sohasem hajlandó egy tudatlan választmány kiszolgálója lenni, hanem kizárólag egyetlen urat fog maga fölött elismerni. Mozgalmunk e kereskedelmileg igen képzett elsõ ügyvezetõjének elvitathatatlan érdeme, hogy pártunk ügyvitelében rendet és biztonságot teremtett, és hogy az azóta is mintaszerû. Színvonalát az alosztályok egyike sem tudta elérni, még kevésbé túlszárnyalni. Amint azonban ez már az életben mindig lenni szokott, kiváló képesség nem egyszer irigység és neheztelés forrása. Ez esetben is így volt.
Már az 1922. év folyamán szigorú irányelvek szerint történt a mozgalom üzleti és szervezeti kiépítése. Felfektettek egy központi nyilvántartást, amely a mozgalomhoz tartozó összes tagokat magába foglalta. A mozgalom pénzügyeit is rendezték. A folyó kiadásokat a bevételekbõl kellett fedezni, a rendkívüli bevételek pedig csak rendkívüli kiadások fedezésére szolgáltak. A nehéz idõk dacára a mozgalom, apró számláktól eltekintve, csaknem teljesen adósságmentes volt, sõt vagyona egyre gyarapodott. Úgy dolgoztak, mint egy magánvállalatnál. Az alkalmazottak kötelességük teljesítése által tüntették ki magukat, és nem hivatkozhatott senki csupán a híres "érzelemre". Minden nemzetiszocialista érzelme elsõsorban tevékenységében, szorgalmában és a rábízott munka teljesítésében nyilvánult meg. Aki kötelességét nem teljesíti, az ne dicsekedjen olyan érzelmekkel, amelyekkel szemben a valóságban vétkezik. A párt új ügyvezetõje minden befolyás ellenére teljes erejével azt az álláspontot képviselte, hogy a pártirodák nem jelenthetnek szinekúrát a munkát nem nagyon kedvelõ párttagok számára. Egy olyan mozgalomnak, amelyik a jelenlegi közigazgatásunk korrupciója ellen oly éles harcot folytat, legelsõsorban saját szerveit kell ettõl az eltévelyedéstõl megóvni. Elõfordult, hogy a lap kiadóhivatalába felvettek olyan egyéneket, akik korábban érzelmileg a bajor néppárthoz tartoztak, és mégis kitûnõeknek kellett minõsítenünk munkájukat. Sõt ez a kísérlet végül kiváló eredménnyel végzõdött. Mert a valódi teljesítmény becsületes és nyílt elismerése által a mozgalom ez alkalmazottak szívét gyorsabban és alaposabban meghódította, mint ahogyan egyébként történt volna. Késõbb belõlük becsületes nemzetiszocialisták lettek, nemcsak szájjal, hanem lelkiismeretes, rendes munkájukkal is, amelyet az új mozgalom szolgálatában végeztek. Az azonban magától értetõdik, hogy a jól minõsített párttag az éppen olyan jól minõsített nem párttaggal szemben elõnyben részesült. Csak azért azonban, mert valaki párttag, állást még nem kaphatott. Mozgalmunk új ügyvezetõjének ez a határozott alapelve a mozgalomra nézve idõvel a legnagyobb haszonnal járt. Csak így volt lehetséges, hogy az infláció nehéz idején, amikor a vállalatok tízezrei mentek tönkre és az újságkiadók ezrei kénytelenek voltak lapjuk megjelenését beszüntetni, a mozgalom üzletvezetõsége nemcsak megállotta helyét és teljesítette feladatát, hanem a Völkischer Beobachter egyre jobban terjedt. Ez idõben lépett a nagy újságok sorába.
Az 1921. évnek azonban még az a nagy jelentõsége is volt, hogy nekem, mint pártelnöknek lassanként sikerült az egyes pártszerveket a választmányi tagok folytonos bírálataitól és beleszólásától megóvni. Ez rendkívül fontos volt, mert valóban alkalmas egyént valamely feladat teljesítésére megnyerni nem lehet, ha dolgába az ahhoz nem értõk folyton belekotyognak. Azokra célzok, akik mindenhez jobban értenek, hogy azután valójában áldatlan zavart hagyjanak maguk után. Közbelépésemre ezek a mindentudók többnyire szép csendesen visszavonultak, hogy ellenõrzõ és sugalmazó ténykedésüknek más teret keressenek. Voltak olyanok, akiknek valóságos betegségük volt a mindenben való hibakeresés, és akik állandóan kitûnõ tervekkel, eszmékkel és javaslatokkal szolgáltak. Legeszményibb, legfõbb céljuk olyan választmányok alakítása volt, amelyek ellenõrzõ szervként mások tisztességes munkájának a körülszimatolására lettek volna hivatva. E választmányi tagok némelyikének nem jutott eszébe, hogy mennyire sértõ és milyen kevéssé nemzetiszocialista felfogás a dolgokhoz nem értõknek a valódi szakemberek dolgába való beavatkozása. Mindenesetre kötelességemnek tartottam, hogy ezekben az években a rendesen dolgozó és a mozgalommal szemben felelõsséggel tartozó munkaerõket ilyen elemekkel szemben védelmembe vegyem, és hogy részükre a szükséges munkateret biztosítsam.
A semmit érõ, vagy pedig a gyakorlatban keresztülvihetetlen határozatokat kisütõ választmányok ártalmatlanná tételének legegyszerûbb módja az, hogyha részükre valami komoly munkát adnak. Egész nevetséges volt az a gyorsaság, amellyel az ilyen együttesek elpárologtak és eltûntek. Nem egyszer gondoltam a mi legnagyobb ilyen intézményünkre, a birodalmi parlamentre. Nyomban elpárolognának ennek tagjai is, ha részükre a szónoklás helyett valóságos munkát adnának, mégpedig olyan munkát, amelyet e szószátyárok mindegyike személyes felelõsség terhe alatt lenne köteles elvégezni. Már annak idején azt követeltem, hogy akárcsak a magánéletben a mozgalmunkban is addig kell kutatni, amíg az egyes szervek részére a megfelelõ tisztességes tisztviselõket, intézõt vagy vezetõt meg nem találják. Számára lefelé feltétlen tekintély és teljes cselekvési szabadság biztosítandó, felfelé pedig teljes felelõsséggel kell tartoznia. Tekintély azonban csak azt illetheti alárendeltjeivel szemben, aki abban a bizonyos munkakörben jártasabb. Két év leforgása alatt álláspontomat egyre jobban keresztülvittem, és ma, amennyiben a legfõbb vezetésrõl van szó, ez már magától értetõdik. Ennek az elvnek látható eredménye 1923. november 9én mutatkozott. Amikor én négy évvel ezelõtt a mozgalomhoz kerültem, egy bélyegzõnk sem volt. 1923. november 9én a pártot feloszlatták, vagyonát lefoglalták. A lefoglalt összes értéktárgyak és lapunk értéke akkor már túlhaladta a 170 000 aranymárkát.

Index

HOME