Haarez, Pénteki kulturális és irodalmi melléklet, 1991 december 13.

Tom Segev könyvének (Nem volt együttműködés, Kultúra és Irodalom, november 29.) kritikájában, a második részben Jakov Savit professzor kétszer esik a veszélyes általánosítás hibájába. Először azt állítja, hogy: "A harmincas években a cionista mozgalomnak egyáltalán nem volt annyi hatalma, hogy a zsidók bevándorlását egy más helyre [mint Palesztína] megakadályozza. A szavak "nem volt annyi hatalma" gyanút ébresztenek. Lehetséges az, hogy a Népszövetség által névlegesen elismert zsidó mozgalomnak, amelyet egy nemzetközileg rendkívül tisztelt zsidó [Chaim Weizmann] vezetett, tényleg "nem volt annyi hatalma"? Egy ismert esetben valóban nem volt a cionista mozgalomnak elég hatalma ahhoz, hogy a zsidók bevándorlását befogadásukra hajlandó országokba megakadályozza. Az eviani Konferenciáról beszélek 1938 végén. Ezen a konferencián néhány állam kinyilatkoztatta hajlandóságát, hogy Németországi zsidókat befogadjon, de a cionista mozgalom hatásos tiltakozást jelentett be. Az egész történet elolvasható S. B. Beit-Zvi "Az Uganda utáni cionizmus és a holokauszt tűzpróbája" c. héber nyelvű művében , Bronfman, 1978. Beit-Zvi kétségkívül bebizonyítja, hogy a cionista mozgalomnak elég hatalma volt ahhoz, hogy a német zsidók bevándorlását más országokba, mint Palesztínába megakadályozza. Ez a hatalom természetesen még körülhatárolt volt és a körülményektől függött. Ez azt jelenti, hogy minden esetet egyenként kell megvizsgálni, hogy Savits általánosítását a nem létező hatalmat illetően elkerüljük.

Savits második általánosítása ott van, hogy Hitler hatalomra jutását a zsidó nép európai pozíciójának szempontjából halálos csapásként értékelte, "és ezért logikus volt, hogy nem kevés cionista vezető akart ebből előnyöket kihozni, amennyiben a zsidó kivándorlási hullámot Palesztínába támogatta és a briteket kényszerítette, hogy jobban megértsék a kivándorlás okait". Savit nyilvánvalóan nem lát semmi hazugságot az általa leírt tényben. Ez neki csak jó alkalomnak tűnik a cionista mozgalom hatalmának megnövelésére. Ezek között a körülmények között Savit számára logikus, hogy a zsidók csak emberanyagot szolgáltattak a cionizmus hatalmának növelésére és nem emberi lényekként kezelték őket, akiknek szenvedésének saját súlya van.

Hadasot, pénteki melléklet, 1992 február 14.

Az új területi bíró, Amnon Strasnov c. cikkében (Hadasot-melléklet, január 24.) Amira Segev nem teszi föl a kérdést, hogy hogyan lett Strasnov bíró. A válasz az, hogy egy bizottság, amely politikai hatóságok és a titkos jogi hatóságok tagjaiból áll, adta neki ezt a hivatalt ismeretlen okból. Mivel idén van a Spanyolországból való kiűzés ötszázadik évfordulója és ezért sokat írnak Spanyolországról, nem lényegtelen megállapítani, hogy a spanyol inkvizíciós bírók hivatalukat pontosan úgy kapták, ahogy ma Izrael államban bírót választanak: egy titkos bizottság tette ezt, amely egyrészt a királyi ház képviselőiből, másrészt az inkvizítorokból állt. Mellékesen, ezek között az inkvizítorok között volt néhány brilliáns jogi elme, akik semmiben sem maradtak el a mi bíróink mögött.

De a hasonlóság a mai Izrael állam és Izabella és Ferdinánd Spanyolországa között nem végződik itt. Nem hasonlít az arabok átszállítása a megszállt területekről, mint ezt a Moledet-párt és mások követelik a zsidók kiűzéséhez Spanyolországból? Emiatt a hasonlóság miatt tanácsos lenne megvizsgálni, hogy ami a spanyol inkvizíciónak jó volt, az jó-e a mai Izraelnek is. Talán az USA legfelsőbb bírójának kijelölése kissé demokratikusabb, akkor is, ha a szenzációhajhászat, amely Clarence Thomas kijelölését kísérte, negatív következményeket is hordoz magában?

Hadasot-melléklet, 1992 május 8.

Kár, hogy az Egyiptomban történő izraeli kémkedésről szóló cikkében Jehoschua Meiri (Hadasot-melléklet április 23.) ír a Lavon esetről, de nem nevezi azt valódi nevén terrorizmusnak. Ha az egyiptomiak is, mint mi, izraeli postahivatalokba, mozikba és kultúrközpontokba bombákat tettek volna, ezt mi információszerzésnek vagy terrorizmusnak neveznénk-e?

Az is kár, hogy Meiri nem szól az izraeli terrorizmusról és ábrázolja azt politikai összefüggésében. A Lavon eset idején a a brit hadsereg Egyiptom nagy részét még megszállva tartotta. Az egyiptomi partizánharc és a népellenállás más formái során a britek megfontolták, hogy visszavonulnak és elismerik Egyiptom függetlenségét. Az izraeli terrorizmusnak a britek szemében egyiptomi terrorizmusnak kellett lenni, amellyel az a remény kapcsolódott össze, hogy a briteket meggyőzik arról, hogy örökké Egyiptomban maradhatnak, hogy Samir kifejezését használjuk, amelyet most a megszállott területekre alkalmaz. Az izraeli kormány saját magát csapta be azt föltételezve, hogy Egyiptom örökre idegen uralom alatt marad. Valójában az izraeli terrorizmus abban az időben a háborús feszültségek fönnmaradását eredményezte, amely még mindig kiszélesedik, amiatt, mert Izrael sohasem törődött bele egy arab ország tényleges függetlenségébe.

Haarez, 1992 május 14.

Fontos cikkében: Ha az utca fölkel (Haarez, május 6.) Uzi Benziman leírja a törvényben levő különbségtételt zsidók és arabok között (pontosabban zsidók és nemzsidók között), és átgondolja a következményeket. De a cikk nem tárgyalja a témát kimerítően. Föl lehetne tenni a kérdést, melyik zsidókat helyezi előnybe ez a különbségtétel és milyen fokon. Így például megkérdezhetnénk, hogy zsidók egy nemzsidó meggyilkolását komoly bűnténynek számítják-e, amelyet ennek megfelelően kell megbüntetni?

A válasz világos: A halaha a 'ne ölj' parancsot ugyanúgy értelmezi, mint a világi zsidók. A halahában minőségi különbség van egy zsidó zsidó általi, egy nemzsidó zsidó általi és egy nemzsidó nemzsidó általi megölése között. A legutóbbit a halaha rabbinikai előírás által megtiltottnak nevezi, ami azt jelenti, hogy ennek megsértése bocsánatos bűn. Azt is megállapítja a halaha, hogy egy nemzsidó zsidó általi megölése egyáltalán nem büntetendő, itt Isten fog büntetni.

A kabala még jobban lenézi a nemzsidókat. Azt mondja, hogy a nemzsidók lelke megvetendő és sátáni. Ez az álláspont egész szélsőséges a habad haszidizmusban.

A leírt álláspontok irányítottak nem kevés rabbit és vallásos politikust, vagy vallásos és hagyománytisztelő zsidókat. Mivel a világi zsidó közvéleményt a vallásos zsidók és a júdaizmus szakértői állandó agymosásnak vetik alá, nem képes arra, hogy a neonáci német bőrfejűek és a hardeim és a vallásos zsidók közötti hasonlatosságot meglássa. Valójában ezek nagyon közel vannak egymáshoz,

Haarez, 1992 június 17.

Noha már régóta állást foglalok az izraeli visszavonulás érdekében az elfoglalt területekről, ahogy ezt Ahmad Tibi (Polgár mint gyanús tárgy, Haarez, június 5.) javasolja, nem tudok megbarátkozni az "elfoglalt arab terület" kifejezéssel, ahogy ezt ő használja ebben az összefüggésben. Véleményem szerint nincs arab, zsidó vagy kurd terület. Ami létezik, azok a megszállt vagy elnyomott népek.

Visszautasítom Tibi követelését, hogy Izraelt a Közelkeletbe mostani állapotában bele kéne foglalni. Ezt a követelését nem tartom összeférhetőnek többi követelésével: demokrácia és egyenlőség minden izraeli polgár számára.

Ez Izrael törvényesen kötelező alapelvével is ellentétes: "Izrael kizárólag a zsidók állama". Itt teljesen osztom Tibi kritikáját.

A törvény szerint minden arab ország arab és/vagy moszlém állam (vagy mint Libanon, többvallású). Nincs olyan arab ország, amely minden polgárának azonos jogokat ad. Egy arab országban sincs a nőknek azonos joguk a férfiakkal. Tibi azt említi, hogy amerikai és marokkói vagy etiópiai zsidók ritkán házasodnak. Ez igaz. De Izraelben nincs olyan törvény, amely egy ilyen házasságot megtiltaná, az USA-ban sincs ilyen törvény. Moszlém és keresztény palesztínok nem ritkán házasodnak saját választásuk szerintem de mind Izraelben, mind egy arab országban akadályoznak egy ilyen házasságot.

Azok, akik valóban demokráciát és egyenlőséget kívánnak minden izraeli polgárnak, azoknak kritizálnia kellene a demokrácia és az egyenlő jogok hiányát az arab országokban is. És azok, akik Izrael befoglalását kívánják a Közelkelet országaiba, azoknak látni kell, hogy egy ilyen integráció csak akkor lehetséges, ha a Közelkeleten csak demokratikus államok vannak.

Hadasot-melléklet, 1992 június 19.

Kérdezem én, hogy hogyan sikerült Ilan Hausernak a Ronald Fischerel folytatott interjúban az 1982-es Libanoni invázióról (Hadasot-melléklet június 5.) Saron indítékait az invázióra elfelejteni, pedig Saron nyilvánosan beszámolt indítékairól. 1981 decemberének végén a héber sajtó hozta Saron beszédét, amelyet a Tel Avivi egyetemen tartott. Ennek a beszédnek a legjobb analízisét Zvi Timor írta az Al Hamischmarban (1981 december 24.).

Igazat adok Timornak amikor azt írja, hogy a Libanoni invázió Saronnak és másoknak az első lépés az izraeli birodalom kiépítésében, amely Algéria vagy Marokkótól nyugaton Kínáig keleten és Kenyától vagy Délafrikától a Szovjetúnióig nyúlna. Ha az invázió katonailag sikeres lett volna, tovább folytatták volna, amíg az izraeli hadsereg messze Izrael határaitól komolyabb veszteséget szenvedett volna el, mint valaha is története folyamán.

Ha Saron Izraelben valaha is újra hatalomra jut, mindent meg fog próbálni, hogy létrehozza az izraeli birodalmat. Ebben az esetben második veresége még rosszabb lesz, mint az első.

Haarez, 1992 június 26.

Az egyiptomi író, Faraj Foda, akit nemrég gyilkoltak meg moszlém fanatikusok, jó alkalom arra, hogy megkérdezzük: mit mond a zsidó halaha hasonló esetekről?

Majmonidész mérvadó halahai szöveggyűjteménye, a Misna Tóra, a bírák könyvének elhajlók szakasza a 3. fejezetben azt állapítja meg, hogy egy zsidó, aki nem hisz a szóban elmondott törvényben, azt elhajlónak kell tekinteni és mindenki megölheti (azaz minden zsidónak joga van őt megölni)... és miután a szóban elmondott törvény szerint elhajlónak nyilvánították, le kell sújtani rá és nem kell fölemelni, azaz halálát közvetve kell okozni és tilos életét veszélyhelyzetben megmenteni, mert azok közé a zsidók közé tartozik, akik vagy elhajlók vagy akik azt mondják, hogy a Tóra nem Istentől ered, vagy rágalmazók. Ezek megöléséhez nem kellenek tanúk, sem előzőleg nem kell őket figyelmeztetni, nem kell bíró, mivel minden zsidó, aki ezeket megöli, nagy tettet visz véghez, mivel egy akadályt semmisít meg.

Amíg a zsidók a halaha önkényuralma alatt éltek, valóban ilyen módon bántak a gyanúsokkal, elhajlókkal és istentagadókkal. Ma nemcsak Sah rabbi, a Sassz párt és a Ljubavicsi rabbi akarja, hogy a fönt leírt törvény újra érvényes legyen, amely szerint minden zsidó, aki egy elhajlót megöl, dicső tettet hajt végre. A Gus Emunim, a nemzeti vallásos párt és a vallásos nyilvánosság mérsékeltebb tagjai sem kivételek ez alól, ha a halahához, mint legfelső tekintélyhez hűek.

Csak az európai felvilágosodás szabadított meg minket a halaha gyilkos törvényétől, éspedig az akkor zsidók nagy részének ellenállásával szemben. Ma néhány izraeli zsidó megpróbálja a halahai törvényt újra bevezetni és nevelői hatásukat használják az emberek ilyen irányú befolyásolására.

Kol Hair, 1992 július 10.

Ha Haim Baram azt írja, hogy az izraeli arabok tömegei a zsidó pártokra szavaztak, (Kol Hair, június 26.), akkor nem említi meg, hogy az egyik párt, amelyet sok arab támogatott, a nemzeti vallási párt volt, amelyet Baram helyesen mind jobbszélső pártot ír le. Az izraeli arabok 4.7%-a szavazott a NVP-ra, míg Tel Aviv lakóinak csak 2.9%-a. Ezt a magas számot nem lehet úgy magyarázni, hogy a vallási minisztérium, amely a NVP ellenőrzése alatt áll arab alkalmazottainak vagy az arab vallási vezetőknek a szavazatai okozták azt. Ez az eredmény csak a választók családi összetartásával magyarázható. Azért, hogy egy arab tisztviselő vagy Sejk támogatást kapjon, egy egész arab családi klán kész arra, hogy a Gus Emunimra szavazzon és ezzel elfogadja annak tetteit. Ha összeadjuk az arab szavazatokat, akik az NVP-re, a Likudra ( 8.4 %), a Sasszra (4.9 %) és az egyesült Tóralistára (0.6 %) szavaztak, akkor az izraeli arabok 18.6%-át kapjuk meg, akik Samir kormányzati koalíciójára szavaztak. Azok, akik magukat baloldalinak nevezik és így az arab társadalom valóságát figyelmen kívül hagyják, aki egy ilyen sajnálatos választói viselkedést tanúsítanak, úgy viselkednek, mint egy vak, aki más vakokat tanít az Újtestamentumra ás mindannyian a gödörbe esnek.

Jerusalajim, 1992 július 10.

Örömmel hallom Elisur asszonytól (Jael Admoni, Jerusalajim, július 3.), hogy "a zsidó imádságok, ha Hebronban imádkozzák őket, közvetlen az égbe szállnak, nem kell nekik közvetítő". Noha örültem neki, maradt még egy-két kérdésem, amelyekre választ szeretnék kapni. Milyen utakon szállnak azok az imádságok az égbe, amelyeket zsidók nem Hebronban, hanem más helyeken imádkoznak? A Jeruzsálemi vagy Bnei-Braki zsidó imákat előbb Hebronba küldik, hogy onnan menjenek az égbe, vagy egy ideig a légben lebegnek, miközben Elisur asszony imái előnyben részesülnek? És mi történik a Ljubavicsi zsidó imádságaival Brooklynban?

Eléggé össze vagyok zavarodva, ha megkísérlem elképzelni, milyen komplikált az út az égbe ha Brooklyn és Hebron távolságára gondolok.

Annak is örülök, amit Elisur asszony az imák szállítóiról mond, akkor is, ha neki nem szükségesek szolgálataik, mert ő véletlenül Hebronban lakik. Például nagyon szeretném megtudni, hogy ki viszi a Sah vagy Kaduri rabbi imádságait az égbe, aki a sasz pártot támogatta Sah rabbi akarata ellenére. Lehet, hogy Sah rabbi pártja azért maradt alul a választásokon, mert imái átadói ügyetlenek voltak, míg Kadrus rabbi pártja azért nyert, mert ők a jó közvetítőket keresték ki imáik számára? Libabőrös leszek a félelemtől ha az 1967-es évre emlékszem vissza, amikor még nem élt zsidó Hebronban és a sok jámbor zsidó imádsága az eget csak kerülő utakon érhette el. Egyetlen vigaszom az, hogy mi ennek ellenére is élünk, sőt a függetlenségi háborút is megnyertük, függetlenül attól, hogy hogyan jutottak a hívő zsidók imái az égbe. Akkor is megvoltak a zsidók, noha akkor Elisur asszonynak és polgártársainak követeket kellett fogadni ahhoz, hogy imáik az égbe jussanak.

Al Hamischmar, 1992 július 12.

Gadi Jaziv ("A sasz-párt diszkvalifikálja magát", Al Hamischmar, július 5.) azt mondja, hogy ő csak nevetni tudott, amikor az izraeli TV az ördögkiűzést és a mágikus esküket mutatta, amelyeket a sasz párt választási harcában használt. Kár, hogy nem vette a fáradságot, hogy megértse az ilyen gyakorlat mögötti fura világnézetet. A zsidó fölvilágosodás előtt a zsidók a kabala terhe alatt éltek, miután az azelőtt uralkodó halahai júdaizmus és azokkal a kísérletekkel szemben győztek, amelyek filozófusi gondolatokat akartak a júdaizmusba bevezetni. A kabala győzelme és az ezzel egyidejű hamis Messiás hívés a 16. század közepétől tartott. Megtartotta abszolút hatalmát a zsidó közösségeken a zsidó fölvilágosodás kezdetéig, amelyet mint egy zsidó fölkelést lehet értelmezni a kabalisták hatalma ellen és mint a zsidó közelmúlt visszautasítását.

Gadi Jaziv nevet a kabalisztikus és szefárd zsidók babonáin, nem mer azonban az askenázi zsidóknál, elsősorban a haszidoknál ugyanezen a babonán nevetni. Lehet hogy ennek az az oka, hogy a cionista munkásmozgalom a haszidi mozgalmat dicsőíti, ahelyett hogy ellenállna neki?

A szomorú valóság az, hogy a cionista munkásmozgalom már régen elárulta a zsidó fölvilágosodás ideáljait, és amellett elfelejtette, hogy csak az azelőtti fölvilágosítás miatt létezhet egyáltalán. Ezt állítólag a kényelmes koalíció miatt a vallási és haredi pártokkal tette. Ezzel úgy viselkedett, mint az iráni baloldal a sah uralmának vége felé, hasonló okokból. Azt hiszem, a fő ok az érthető és emberi viszolygás az iránt, hogy saját közelmúltunkat, amelyet bármelyikünk apja vagy nagyapja személyesít, ne ismerje el.

A reakciósok csak abban különböznek a baloldali politikusoktól, hogy múltjukat vakon tömjénezik, míg az utóbbiakról föltételezzük, hogy ezek ezt kritikusan értékelik. Ha az iráni baloldal szomorú tapasztalataiból nem tanulunk, egy nap talán ugyanabba a helyzetbe jutunk, mint ők.

Hadasot-melléklet, 1992 július 17.

Kitűnő cikkében (A Golda, neurózis, ne hagyj el minket, Hadasot-melléklet, július 3.) Doron Rosenblum megkérdezi: Mi a jelentősége ennek a kényszerű törekvésnek, amelyet különösen az izraeli munkáspárt mutat, amikor fölszólítja visszalépett vezetőit, hogy maradjanak hatalmon? Azt hiszem én meg tudom ezt válaszolni.

Gideon Doron professzor, annak a stratégia csoportnak a tagja, amely Rabinnak volt a választási harc alatt tanácsadója, Amiram Cohen elmagyarázta (Al Hamischmar, június 26.) a munkáspárt stratégiáját: "Egyik fő célunk az volt, hogy Rabint úgy ábrázoljuk, mint Begin megbízható utódját". Más szavakkal, Rabinnak nem volt mondanivalója, de stratégia csoportja segítségével Begin alakját képviselte. De az is igaz, hogy máskor Begin ellenségének alakját öltötte magára. Általában Rabin politikai karrierje abból a játékból állt, hogy különféle figurákat testesített meg.

Ben Gurion visszalépése óta követői az izraeli munkáspártból mást sem tettek, mint ez a beöltözési művészetet gyakorolták. A munkáspárt vezetői ezért csak kitömött babák voltak. Ezekben a babákban van szalma, de nincsenek elveik. Ez azt jelenti, hogy nem maguk, hanem saját képmásaik. A Simon Perez cimkéjű baba túltett minden eddigi rekordon. Különféle alakokban tudták fölmutatni: mint Geula Cohent, az egész területen hamarosan eljövő paradicsom egy hívőjét és mint más fénysugarakat.

Haarez, 1992 augusztus 28.

Joel Markus írja (Nem történt csoda, Haarez, augusztus 21.), hogy az új izraeli kormánynak a legjobb szándékai vannak a béketárgyalások folytatásánál. De a kormány javaslatai azonosak azokkal, amelyeket már Begin tett 1981-ben, kivéve néhány változtatást a palesztínok hátrányain, amelyek amiatt szükségesek, mert az elfoglalt területeken időközben sok zsidó település található.

Ebből következik, hogy a kormány szándékai a legjobbak, mint Begin kormányáé. Hasonlóképpen igaz ennek megfordítottja is: Ha Begin szándékai nem voltak a legjobbak, akkor Rabinéi sem azok. Rabin legjobb szándékai relatívok, ha összehasonlítjuk azokat Samir vagy Saron őrültségével. De ha visszaemlékezünk a csonttörő parancsokra, csak arra következtethetünk, hogy Arennek jobb szándékai voltak a palesztínokkal szemben mint Rabinnak.

Szememben nincs alapvető különbség a Likud és a munkáspárt között. Mindkét párt része az izraeli politika túlnőtt, nehézkes és elhülyült magjának. Izraelben csak akkor lehetséges igazi változás, ha ez a két legfontosabb párt, melyek a 20-as évekből származnak, végnapjaikat éri meg.

Hadasot, 1992. augusztus 11.

Hanan Kristal (Hadasot, augusztus 2.) vezércikkéhez írt egy kommentárom mutatja, hogy a munkáspárt várományosainak miniszteri kinevezésre és miniszterhelyetteseinek a száma a Likudéit (az ezelőtti kormányéit) meghaladja. Ez a tény csak a naív szemlélőt lepheti meg aki még mindig azt hiszi, hogy a munkáspárt Rabin és Perez vezetése alatt megváltozhat.

A munkásmozgalom hívei képesek arra, hogy Saron vagy a Gus Emunim ostobaságait mentegessék. De Izraelben csak akkor lesz igazi változás, ha ez a rothadó párt teljesen föloszlik.

Haarez, 1992 augusztus 19.

A Sebastiai eset, melyet Ran Kislev írt le (Haarez, augusztus 14.), már önmagában is elég gonosz. Az utójátéka még gonoszabb. Itt azokra a csaló magyarázatokra utalok, amelyek szerint Ofra település állítólag munkásszállás és Siló település ásatási tábor. Ezért a csalásáért az akkori honvédelmi miniszter, Simon Perez felelős, aki annak idején a Gus Emunim ügyeit támogatta. Mellékesen Perez volt az, aki az Ofra telepeseket oktatási anyaghoz segítette, amennyiben azt a monopóliumot juttatta nekik, hogy kasrut jegyeket állíthatnak elő az izraeli hadsereg részére.

Perez vezetése alatt a pénzügyminisztérium megmaradt e mellett az irányzat mellett és azon fáradozott, hogy a vallásos csoportok és a Gus Emunim jóindulatát úgy nyerje meg, hogy külön pénzeket juttatott nekik. Szándékát, hogy a zsidó valláshoz közeledjen és a rabbiknak hízelegjen, nyíltan bevallotta. Mielőtt nemrég a miniszterelnöki posztot foglalta el, nem késlelkedett a vallásos törvénysértők védelmét Givat Harszinára (Hebron mellett) kiterjeszteni. Aggódom, hogy ezt a gyakorlatot a jövőben is folytatni fogja.

Hadasot-melléklet, 1992 augusztus 12.

A Chicagói izraeli konzulnak, Jicak Ben Gadnak (Akit Perez ki fog dobni) valószínű igaza van, amikor azt gondolja (Hadasot-melléklet augusztus 7.), hogy Chicagó nyilvánossága bosszankodik azon, hogy kedvelt konzuljukat elbocsátják. Éspedig azért, mert Ben Gad szerint a nyilvánosság szó csak a szervezett amerikai zsidókra vonatkozik. Számára és nyilvánossága számára az amerikaiak 97%-a és 1.5%-a nem jelenthet nyilvánosságot, mert vagy nemzsidók, vagy asszimilált zsidók, és az utóbbiak a definíció szerint még a nemzsidók után következnek.

Mint izraeli zsidók tudnunk kell, hogy a szervezett amerikai zsidók általában sovinisztábbak és rasszistábbak mint a soviniszták és rasszisták köreinkben. Rasszizmusuk célja az egész világ, amely véleményük szerint elkerülhetetlenül Izrael ellenes, akkor is, ha Izraelt teletömik pénzzel. A szervezett amerikai zsidók büntetlenül gyűlölhetnek minden nemzsidót, mivel megakadályoznak az USA-ban minden szabad vitát Izraelről és a júdaizmusról, amennyiben vitapartnereiket antiszemitáknak és öngyűlölő zsidóknak nevezik. Sikerük ebben az ügyben hasonlít McCarthy szenátor sikeréhez a szabad vélemény nyilvánítás elnyomása terén az USA-ban, de az amerikai zsidók sokkal sikeresebbek ebben nála. A mód, ahogyan minket az amerikai zsidók támogatnak, sajátságos. Támogatásuk abból áll, hogy minket háborúba vonnak be. Ha ez sikerül nekik, a mi vérünk ömlik, míg ők szenvedésünk láttán a TV képernyője előtt sírnak. Nem csoda, így próbálják intoleranciájukat és álszentségüket túlbuzgósággal palástolni.

Kol Hair, 1992. szeptember 11.

Jair Schedeg cikke, amelyben részletesen beszámol a Goren és Haredi rabbik közötti vitáról a szervátültetés vallási engedélyezéséről alkalmas arra, hogy az olvasók előtt elködösítse a vita egy lényeges kérdését. Mindkét fél egyetért abban, hogy álláspontjaik különbözősége csak zsidó páciensekre vonatkozik. Ezért a haredimoknak, akik általában a zsidók testéből való orgánkivétel ellen vannak, nincs kifogásuk egy európai vagy USA utazás ellen, hogy ott történjen a szervátültetés. Abból indulnak ki, hogy egy ilyen szerv nagy valószínűséggel nemzsidó testéből származik. A rabbik egyetértenek ezzel, mert egy Izraelben történő szervátültetés esetén nagyon valószínű, hogy az átültetett szerv zsidó testből származik. Ez a haredimok meglehetősen sikeres szervátültetés ellenes kampányának kiindulópontja Izraelben.

Sok európai ország úgy reagált erre az alattomosságra, hogy megtiltották a szervátültetést izraeliek részére. Ezt a tilalmat azzal igazolják, hogy a legtöbb zsidó, akinek szervátültetésre van szüksége, valóban megpróbál nemzsidóktól kapni a szükséges szervet, míg zsidók alapvetően nem hajlandók nemzsidók részére szervet adni. A Gorem és Haredi rabbik alapvetően egyetértenek abban, hogy a zsidók teste alapvetően más minőségű, mint egy nemzsidóé. Emiatt mindkét vitapartner egyenlő módon megvetésre méltó.

Hadasot-melléklet, 23. október 1992

Valószínű senkit sem lepnek meg az Aharon Klein által fölsorolt tények (Hadasot-melléklet, szeptember 25.), amelyek a sabak sikertelenségének okai a megszállt területeken. A sabak nem működik a megszállt területeken, mert fő feladatai adminisztratív jellegűek, míg a polgári irányítás csak egy álca. A sabaknak abszolút hatalma van ezeknek a föladatoknak a végrehajtásánál. Mint titkosrendőrség a sabak úgy viselkedik, mint a volt keleteurópai rendszerek vagy a mostani arab országok titkosrendőrsége. Minden ilyen országban a titkosrendőrség határozza meg az egyes emberek sorsát.

Itt igaz Lord Acton szabálya, hogy 'hatalom korrumpál, abszolút hatalom abszolút korrumpál', akkor is, ha ez a szabály 150 éves. Az abszolút korrupcióhoz vezető útnak egyik jellemzője, amely teljesen áll a sabak tisztviselőire, hogy teljesítményük a növekvő korrupcióval csökken. Egyszerű szavakkal ezt úgy lehet kifejezni, hogy szolgálati éveik során mind butábbak lesznek.

Azok az emberek, akik azt hiszik, hogy Acton szabálya annak minden következményével csak az arab országok titkosrendőrségére igaz, de nem a zsidóra vagy megfordítva, nem csak buták hanem rasszisták is.

Jerusalajim, 1992 október 2.

Szeretném azokat az ultravallásos haredi zsidókat fölbátorítani, akik azt panaszolják, hogy Jeruzsálemben az utcanevekért illetékes bizottság egy utcát Weiß rabbi után nevezett el, pedig az anticionista volt. Kicsit fel fogja őket vidítani, ha arról hallanak, hogy mi történt egy utcával, amelyet Jeruzsálemben Albert Einsteinről, egy lelkes cionistáról, de hitetlenről neveztek el.

Einstein halála után Jeruzsálem néhány lakosa azt kívánta, hogy egy utcát róla nevezzenek el a mi szent városunkban. A vallásos zsidók ezt szentségtörésként utasították ezt vissza. Képzeljük csak el, érveltek, hogy egy vallásos zsidók egy ilyen rettenetes hitetlenről, mint Einstein, elnevezett utcában lakik , és egy ilyen tisztátlan nevet kell címként megadnia. Hosszas vita után egy Izraelben tipikus megegyezés született meg. Nyugat Jeruzsálem térképén szerepel ugyan egy Albert Einstein utca, az azonban csak egy, az egyetem épületei és a nem kevésbé hitetlen Givat Rami héber egyetem épületei között fekszik. Soha senki nem lakott ott és nem kellett ezt a címet lakcímként megadnia, és ez a jövőben is így fog maradni.

Talán vehetné az utcanév bizottság ezt a történetet mintaként? Miért ne találna a bizottság egy utcát, melyen nincsenek épületek a haredimok szomszédságában és ne nevezhetné el ezt Weiß rabbiról? Csodálói ezzel éppen olyan elégedettek lennének, mint Einstein csodálói voltak a leírt kompromisszummal.

Haarez-melléklet, 1992. október 9.

A "Jemeni zsidók, a született segédmunkások", (Haarez-melléklet, szeptember 18.) c. cikkében Haim Hanegbi azokról a faji rágalmakról beszél, amelyekkel Arthur Ruppin írja le a jemeni zsidókat naplójában [1908-1912]. De Ruppin rasszizmusára sokkal jobb bizonyíték van, mégpedig "A zsidók szociológiája" c. könyve, amit először Németországban adtak ki 1904-ben Palesztínába való érkezése előtt (1904), és aztán kétszer héber nyelven (1914 Odesszában és 1934-ben Tel Avivba). Nemrég Jakov Savit professzor foglalkozott könyvének rasszista részeivel (ha nem is részletesen) könyvében: "Júdaizmus a hellénizmus tükörképe" (Tel Aviv, Oved, 1992). Az olvasó számára idézetek formájában vagy saját szavaimmal foglalom össze, amit Savit mond Ruppin rasszista elméleteiről könyvének egy fejezetében, melynek címe: "A zsidó faj, eredete és tulajdonságai Ruppin szerint", 354-357 o.

Ruppin szerint a zsidó faj kánaánitákból és filiszteusokból származik. Ez azt jelenti, hogy a zsidók a hibás szemita mítosszal ellentétben, amely a zsidókat nem sorolja a fehérek csoportjába, liliomfehérek. Savit véleménye kissé humoros, szerinte Ruppin és néhány más zsidó elvált a szemita kötéstől, hogy tagadják azt, hogy a zsidók rendelkeznek a szemita faj néhány negatív jellemvonásával és hogy a zsidókat az arabok közelébe vigyék fajilag, amellyel ugyanannak a faji kategóriának a határait jelölték. Savit ezután leírja a zsidó faj tulajdonságait úgy, ahogy Ruppin definiálta azokat, és aztán találóan megjegyzi, hogy Ruppin zsidóképe egyezik azzal, ahogy ezeket az antiszemita irodalom definiálja. Úgy gondolja, hogy Ruppin azért lett cionista, mert attól félt, hogy a radikális változások idején mind nehezebb lesz a zsidó fajtának tulajdonságait megtartani anélkül, hogy elveszítenék azokat az asszimiláció folyamán. Az ilyen veszélyek megelőzésére gondolta, hogy a zsidóknak saját országra van szükségük.

A jemeni zsidók létezése megdöntötte Ruppin elméletét, hogy a zsidók a fehér fajhoz tartoznak. Még semmit sem tudott a fekete etiópiai zsidókról vagy a Kohini (Délindia) zsidókról. Palesztína tiszta spanyol zsidóit virágzó fantáziájának értelmében föl lehetett venni a zsidó fajba. A jemeni zsidók esetében ez a legvirágzóbb fantáziával sem volt lehetséges. Végkövetkeztetése az volt, hogy ezeket el kell nyomni.

Haarez, 1992 október 30.

Tom Segev részletes könyvkritikája (Haarez, október 16.), amelyet Anita Sapira új könyvéről jelent meg, oszt a könyvvel egy szokásos, de komoly félreértést. A cionista munkásmozgalom két etikus iránya mellett, melyet mind az író, mind a kritikus megtárgyal, létezik egy harmadik etikus irány is, egy mítosz, amely a mozgalomnak legalább annyi életet adott mint az első kettő. Itt arról az elképzelésről van szó, hogy Dávid és Salamon királyságát újra létrehozzák. Ez a mítosz föltételezi, hogy a zsidók minden területet újra elfoglalnak, amely valaha is a régi izraeliták tulajdona volt, vagy azon területen belül voltak, melyet Isten a zsidóknak ígért a bibliai szöveg alapján. Ezeket a szavakat, "Dávid és Salamon királyságát újra létrehozni" használta David Ben Gurion is, amikor 1956-ban a Szuezi háború hivatalos céljait magyarázta el a Kneszetben a háború harmadik napján tartott beszédében. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a Kneszet minden tagja, a négy kommunista képviselő kivételével fölállt és elénekelte a hatikvát. Ugyanebben a beszédében mondta Ben Gurion azt is, hogy a Színai félsziget nem egyiptomi terület, ami nem akadályozta őt abban, hogy békét követeljen Egyiptomtól.

Ilyen módon vallotta be Ben Gurion, a szemében közvetlenül, hogy a szuezi háború nem elkerülhetetlen, hanem elkerülhető háború volt, amelyet messiási célokért vívtak. Ez a vallomás lényegesen érthetőbb volt, mint Begin 1982-es nyilatkozata. Föltehető, hogy ha Eisenhowers elnök nem lett volna ennek a messiási irányzatnak az ellenzője, akkor az az izraeli messiási őrültség, amely 1967-ben tűnt elő teljes mértékben, már 1956-ban elkezdődött volna. A munkásmozgalmon belül a messiási nyomás már 1918 óta erős és befolyásos volt.

Jerusalajim, 1993 március 5.

Ahogy jelentették, (Jerusalajim, február 19.), a nagy rabbinisztikai bölcs, Slomo Salman Auerbach rabbi elmagyarázta egy tanítványának, hogy hat jeruzsálemi askenázi ultravallásos haredim zsidó egy héten meghalt, mert a mostani izraeli kormány telítve van hitetlenséggel, és a keleti haredi sasz párt támogatását élvezi. Tegyük föl, hogy Auerbach rabbi tényleg ismeri Isten akaratát és nem csak gondolja, hogy ismeri azt. Tegyük föl továbbá, hogy Isten tényleg annyira el van szörnyedve a mai izraeli kormányon és azon, hogy a sasz párt támogatja azt, hogy hat személyt megölt, akiknek semmi közük a politikához. Akkor is, ha ezek a föltételezések igazak, néhány kérdés nyitva marad.

A. Miért volt Isten akarata, hogy megöljön hat askenázi haredimot a keleti haredim miatt érzett haragja miatt?

B. Nem tette-e volna Isten jobban, ha úgy mutatja meg haragját a sasz tagjai és a kormány világi támogatói iránt, hogy a sasz ismert képviselőit vagy Sulamit Alonit (egy miniszter, akit a haredim különösen gyűlölnek) ölte volna meg egy hét alatt ahelyett, hogy a kormány hat ellenségét öli meg?

C. Hajlandó-e Auerbach rabbi azt az egyszerűbb föltételezést figyelembe venni, hogy Isten a hat askenázi haredimot az ő Agudat Izrael nevű pártja fölött érzett haragjában ölte meg és nem a sasz miatt?

D. Hogy még egy lépéssel tovább menjünk, Isten a hat askenázi haredimot talán az azon rabbik miatt érzett haragjában ölte meg, akik úgy tesznek, mintha ismernék az ő szándékát, mint pl. Auerbach rabbi és azon rabbik miatt, akik azt állítják, hogy az ő nevében szólnak.

Hadasot, 1993 március 17.

A két oldal igényeivel szemben a munkáspárti parlamenti képviselő, Burg és az oktatásügyi minisztérium közti vitában (Hadasot, március 11.) nem arról van szó, hogy hogyan oktassák a júdaizmust, hanem az agymosási lehetőségekről. Egyik oldal sem kívánja, hogy a múlt vagy a jelen cionizmusát az iskolákban oktassák.

Hadd mutassak be két példát. A múlt generációkban a zsidók jelentős részét reformálták meggyőzéssel, de erről nem szólnak a tantervben. Vagy egy másik példa: Fogják-e valaha is tanítani iskoláinkban, hogy a spanyol idők [1000-1200] legnagyobb héber költői mindkét nem iránt érdeklődtek, és azok a csodálatos szerelmi költemények, amelyeket írtak, mind férfi, mind női szeretőiknek szólnak. Emlékezzünk Jehuda Halevi két csodálatos költeményére:

Ahogy ruháit levette, nem volt meztelen,
mert szépség, méltóság és báj vette most képét körül.

Fogják-e ezt iskoláinkban valaha is tanítani függetlenül attól, hogy milyen izgatottak lesznek a tanulók a tanulás közben?

Haarez, 1993 március 26.

Kár, hogy Meron Benvenisti ("Tények és negatív következmények", Haarez, március 18.) nem említi a legfontosabb és leggondosabban elrejtett tényt, amely véleményem szerint az izraeli politika alapvető pontja a megszállott területeken. A települések és az állami földek a megszállott területeken nyíltan csak zsidók számára vannak fönntartva. Azok, akik ahogy a Zomet párt a diszkriminációt azzal mentegetik, hogy a hadkötelezettségbeli különbségekre utalnak, jobb lenne, ha arra emlékeznének vissza, hogy egy drúz, aki a hadseregben szolgált, és esetleg a megszállott területeken való szolgálat közben kapott magas rangot, az sem élhet egy ilyen településen és nem húzhat hasznot az állami területekből. Egy öreg zsidónak viszont, aki tegnap vándorolt be Brooklynból, soha nem szolgált az izraeli hadseregben és sohasem fog ott szolgálni, esetleg azt is elutasítja, hogy fölvegye az izraeli állampolgárságot, joga van minderre.

A megszállott területeken való letelepülésre, és az azzal járó pénzbeli támogatást a júdaizmusra áttértek megkapják függetlenül attól, hogy Peruból jönnek, vagy az India és Burma közti határterületről. Palesztínok, beleértve azokat, akik az izraeli hadseregben szolgáltak, vagy nemzsidók, nem jogosultak erre. Nyugatjordánia 70%-a és a sűrűn lakott Gáza övezet 30%-a időközben hivatalosan nemzsidó mentes lett.

Más szavakkal aparteid rendszert rendeztünk be. Sok vonásában undorítóbb annál, ami valaha is Délafrikában volt. A települések mindent elmondanak a rendszerről.

Haarez, 1993 május 14.

Izrael Harel, a Nyugatjordániai vallásos telepesek egyik vezetője azt mondta (Haarez, május 7.), hogy a zsidó földalatti mozgalom néven ismert csoport tettei bosszú az arabok ellen és támogatás a kormánynak. Emlékezzünk vissza arra, hogy tetteikhez, melyek miatt a törvényszék elítélte őket, egy dzsámi lerombolása a templom hegyén is hozzátartozott, és arab buszok alá tett szabbatra beállított bombákkal akarták azokat szabbat kezdetekor fölrobbantani.

Akkor, 1984-ben az ilyen buszokat sok zsidó, idegen turisták, de mindkét nembeli és minden korú arabok is használtak. Csak az nem volt valószínű, hogy vallásos zsidók használják ezeket a buszokat a robbanás tervezett időpontjában. A külföldi turisták ellen tervezett gyilkosság határozottan emlékeztet az egyiptomi vallási fanatikusok által elkövetett merényletekre turisták ellen.

A vallásos telepesek soha sem ítélték el igazán az ilyen hőstetteket, és Harel még mindig segítségnek tekinti azokat a kormány számára. Ez jó alkalom, hogy mindenkit, akit illet emlékeztessünk arra, hogy az ilyen kísérletek, amelyeket néhányan nem akarnak elítélni, nem csak nemzsidók (mint arabok) ellen irányulnak, hanem nem vallásos zsidók ellen is, akiket a tettesek szintén büntetlenül megölhető alacsonyabbrendű embereknek tekintenek.

Jerusalajim, 1994 március 11.

Johai Hakak jelenti március 4-én, hogy a Kirjat Arbai rabbi, Dov Lior, Kiryat Arba Hesder-Jesiva termében elismerő beszédet tartott a gyilkos Goldsteinra, amelyben azt mondta, hogy bármit is tett Goldstein, azt az ég érdekében tette. Ez azt jelenti, hogy Kirjat Arba rabbija náci, aki olyan véleményeket ad ki magából, amelyek Adolf Hitleréitől semmiben sem különböznek. Hitler is a látnoki képességet használta utálatos ideológiájának igazolására. Gondoljunk erre a hasonlatosságra, amikor legközelebb a Németországi neonácik ellen tüntetünk.

Véleményem szerint a neonáciknak joguk van undok hitüket terjeszteni. Más dolog viszont zsidó neonácikat azokkal az adókkal támogatni, amelyeket én fizetek polgárként. Lior rabbi a kormánytól kapja fizetését és a Hesder-Jesiva az izraeli hadsereg része. Mellékesen a Merez álszenteknek semmi kifogásuk sincs ez ellen, hogy ne zavarja a békefolyamatot.

Ezért fontos Izraelben a vallás és az állam szétválasztása. Még fontosabb, mint a megszállt területek elfoglalása. Az álszentek, akik meghajolnak a rabbik előtt a békefolyamat miatt, meg kellene hogy értsék, hogy ez nem az az út, amelyen a békét elérjük. H egyáltalán valami, akkor ez csak annak az útja, hogy Izrael átváltozását egy Homeini államba fölgyorsítsuk.

Haarez-könyvmelléklet, 1994 március 16.

A melléklet kiadója, Michael Handelsalz, megkísérli kiadásában (Haarez-könyvmelléklet, február 16.) az izraeli zsidó nyilvánosság hallgatását Salman Rushdie üldözésével kapcsolatban azzal magyarázni, hogy az izraeli zsidóknak látszólag fontosabb problémáik vannak. Múlt héten az egész héber sajtó ezekkel a fontosabb problémákkal foglalkozott, ugyanis azzal, hogy a francia hadsereg egy magasrangú tisztjét kirúgták, miután egy történelmi cikket írt és amelyben Dreyfus ártatlanságában kételkedett.

Fontos és jogos továbbra is azt állítani, hogy Dreyfus tényleg ártatlan volt. Nem tudom azonban elképzelni, hogy Handelsalz azt mondaná, hogy a franciáknak vagy a zsidóknak fontosabb problémái vannak, mint ez. Azt is gondolom, hogy a kiabálás Dreyfus esetében és a hallgatás Rushdie esetében a zsidó sovinizmus egy visszataszító változatát mutatja. Ennek két furcsa következménye van. Az első az, hogy Dreyfus nem a bizonyítékok miatt, hanem azért ártatlan, mert zsidó, és a zsidóknak mindig igazuk van. A második az, hogy A Salman Rushdie iránti érdeklődés hiányának az a magyarázata, hogy zsidók nem akarnak egy nemzsidót védeni.

A végkövetkeztetés ebből az ellentétből nekem világosnak tűnik. Izraelnek nincs írója, aki Emile Zola erkölcsi nagyságával bírna, sem politikusa, aki Clemenceau nagyságrendű lenne. Clemenceau mondta kb. 100 éve, hogy az igazságosság fontosabb Franciaországnak, mint a hadsereg becsülete.

Egyetlen Kneszet tagot sem tudok elképzelni, aki ugyanazt mondaná az izraeli hadseregről, amit Clemenceau mondott a franciáról.

Handelsalz tényleg megvédte Rushdiet cikkében. Sajnálatos, hogy ezzel egy időben lehetősége volt arra, hogy igazolja az izraeli zsidókat, akik szinte az utolsó emberig lelkiismeretesen figyelmen kívül hagyták azt az aljasságot, amivel Rushdiból áldozatot csináltak.

Haarez, 1994 április 1.

Nem kételkedhetünk abban, hogy a Danny Rubinstein március 16-án írt cikkében leírt tények pontosak. Cikkéből csak az apartheidnek mint elvnek a leírása hiányzik, amely szerint az izraeli megszálló rendszer az megszállt területeken működik. Ez az elv erősen különbözik attól, amelyet a többi megszálló és gyarmatosító rendszerek alkalmaznak. Ez garantálja a győzteseknek azt is, hogy az izraeli megszálló hadsereg nem tehet mást, mint azt, hogy a telepeseknek szolgáljon.

Az izraeli megszálló rendszernek négy fő jellemzője van. Először is a törvények nem egy bizonyos területre érvényesek, hanem attól függenek, hogy ki alkalmazza őket. Izraeliekre, akik a megszállt területeken laknak vagy azokat akár csak meglátogatják, egészen más törvények vonatkoznak, mint az ott élő palesztínokra. Ezzel ellentétben azokra a brit állampolgárokra, akik Indiában éltek vagy Indiát meglátogatták, ugyanazok a törvények vonatkoztak, mint az indiaiakra, amikor Britannia ott uralkodott.

Kinyilatkoztatják, hogy a megszállt területeken az összes állami terület zsidó települések céljára van fönntartva, függetlenül a potenciális telepes állampolgárságától. Ennek a területnek semelyik részén sem települhetnek le palesztínok, függetlenül attól, hogy a megszállott területen laknak, hogy külföldi száműzetésben vannak, izraeli állampolgárok vagy az izraeli hadseregben szolgáltak.

A megszállott területeken lakó palesztínoknak tilos a nekik jutó vízmennyiségen kívül vizet használni (kutakból vagy más forrásokból sem), amelynek mennyiségét 1967 szeptemberében állapították meg. Ezzel szemben a megszállt területeken lakó zsidók szinte annyi vizet használhatnak föl, amennyit csak akarnak.

Minden zsidó beléphet a megszállott területekre, saját óhaja szerint letelepedhet ott, kivéve néhány ritka esetet, amikor biztonsági szabályok mást írnak elő. Palesztínoknak nincs meg ez a joguk. Izrael állam nem hajlandó a családegyesítés elvének elismerésére sem, de ezzel ellentétben fölhasználta ezt az elvet arra, hogy szovjet zsidókat hozzon Izraelbe.

Sisi, 1994 április 1.

Sajnálom, hogy Ruth Gabison professzor, akinek nézeteit általában tisztelem, olyan nyilatkozatot tett, (Sisi, március 18.), amelyet féligazságnak tekintek, ami rosszabb mint egy hazugság. Azt írta, hogy Izrael állam területén alapvetően minden embernek joga van a szabad költözésre és letelepülésre (néhány törvénytől eltekintve).

Izrael állam területének legkevesebb 92%-a állami terület, amelyet az izraeli területi törvény szerint a Jewish National Fund kezel. Ezek az előírások nemcsak az izraeli állampolgárságú arabok letelepedését tiltják meg, hanem minden nemzsidóét. A tilalom áll a drúzokra is, akik Izraelben hadkötelesek, a beduinokra és más arabokra, akik a hadseregben önkéntesként szolgálhatnak. Ugyanez a tilalom vonatkozik minden külföldire.

Valamilyen külföldi ország nemzsidó polgárainak, szemben annak az országnak a zsidó polgáraival, nincs joguk arra, hogy ezekre a földekre települjön. A holokauszttól megmenekült nemzsidóknak sincs joguk a zsidó állami földeken letelepedni. Izrael államban nemzsidók csak a terület azon 8%-án telepedhetnek le, amely magántulajdonban van.

Szeretném a Jeruzsálemi helyzetet bemutatni példaként. Jeruzsálem óvárosának zsidó negyedében, amelyben az államé a föld tulajdona, megtagadták a letelepedés jogát egy korábbi ottlakótól, Mohammed Burkantól, és egy svéd akadémikustól is, aki ott egy zsidó tulajdonostól akart lakást bérelni. Ezzel ellentétben Jeruzsálem moszlém negyedében, Szilvan faluban és a város más részein a zsidók letelepedése nemcsak megengedett, hanem az állam támogatja azt.

Sisi, 1994 április 22.

Mattai Cohen (Sisi, április 15.) cikke egy katonaorvosról, aki egy drúz katonát nem volt hajlandó kezelni, miután észrevette, hogy annak arab családneve van, arra kellene, hogy emlékeztessen bennünket, hogy a gyilkos orvos, Baruch Goldstein karrierje azzal kezdődött, hogy nem kezelt nemzsidókat és a hadsereg ebből nem vont le következményeket. A hippokrátészi eskü megszegése és az egyszerű embertelenség mellett az itt tárgyalt esetek a hadsereg szolgálati utasításait és a hadi fegyelmet is megszegik.

Goldstein tömeggyilkosságát meg lehetett volna akadályozni. A legnagyobb felelősség amiatt, hogy ez nem történt, szememben a hadsereg főparancsnokságot terheli 1984-1985-ben és a honvédelmi minisztert, Rabint. Rabin és főparancsnoksága katonai törvényszék elé kellet volna hogy állítsák Goldsteint és ki kellett volna zárni a hadseregből. De az izraeli hadsereg és parancsnokai ugyanolyan álszent és felelőtlen viselkedést mutatnak, mint akkor. Mivel nem voltak hajlandóak egy katonaorvos esetével foglalkozni, aki kinyilvánította, hogy nem hajlandó egy arab nevű katonát orvosilag kezelni, mutatja, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtenek.

Kol Hair, 1994 április 22.

Április 15-i cikkük, amelyben egy polgárháború esélyeit tárgyalják, nem tartalmazza azt, amit én a legvalószínűbb oknak tartok. Önök egyetlen lehetőségként egy védekező polgárháborúra gondolnak akkor is, ha vallásos telepesek fölfegyverzett ellenállást tanúsítanak a kormány ellen. De miért nem gondolnak arra, hogy vallási fanatikusok kerülnek erőszakkal hatalomra? És mi van azzal a szememben nagyon valószínű lehetőséggel, hogy vagy a helyi védelem vagy a Hesder-talmudiskolák néhány fölfegyverzett egysége vasárnap Jeruzsálembe jön, hogy a minisztereket a heti összejövetelükön letartóztassák, aztán megszállják a rádió és TV állomásokat és kinyilatkoztassák a zsidó államot a halaha alapján? Ha Rabint és minisztereit ezek a körök árulóknak és az izraeli zsidó társadalmat kánaániaknak tekintik, akkor miért nem várhatók ilyen következmények?

Az Önök szakértője, Meir Pail, nem volt éppen tudása magaslatán, amikor csak a zsidó történelem késői polgárháborúiról beszélt, anélkül, hogy megemlítette volna a Mózes 2. könyvében leírtat. Ez a könyv mutatja, hogy mi történt, miután Mózes leszállt a Színai hegyről és látta, hogy hogyan imádták a zsidók az aranyborjút.

A tábor kapujához lépett és így beszélt: "Hozzám, aki az Úrhoz hű!". Akkor Lévi gyermekei köré csoportosultak.

Ő így beszélt hozzájuk: "Így beszél az Úr, Izrael Istene: Mindenki öltse föl kardját, menjen vissza a táborhoz egy másik kapun keresztül és fojtsa meg fivérét, barátját és felebarátját".

Lévi gyermekei azt tették, amit Mózes mondott nekik. Egy napon háromezren estek el a népből (2 Mózes 32, 26-29).

Ez egy nagyon zsidó történet. És nagyon valószínű képe annak, ami itt is nagyon elképzelhető, hogy megtörténik.

Haarez, 1994 április 29.

Miután elolvastam a Holokauszt tudós Jehuda Bauer (Haarez, április 21.) cikkét elolvastam Goldsteinról, végre megértettem, hogy a zsidók kiirtását a nemzeti szocialisták által véleményem szerint hibásan miért a Shoa (zavar) néven emlegetik és nem egyszerűen genocidnak, azaz kiirtásnak. Mivel úgy tűnik, hogy Bauer számára nem léteznek a zsidó parancsolatok más népek kiirtására, egy másik név használatának jó okai lehetnek. Ezen okokból engedte meg magának Bauer azt, hogy Goldstein tömeggyilkosságát részben igazolja, mert azt írja, hogy Goldstein magát az arab amalekiták áldozatának látta. Nem vagyok biztos abban, hogy a német nemzeti szocialisták valóban hittek saját propagandájuknak, amely azt mondta, hogy a németek a zsidók áldozatai. De tudom azt, hogy a gyilkos nem áldozat. Az áldozat az, akit megöltek.

Tudom azt is, és ezt Bauernek is tudnia kell, hogy a zsidó parancsolatok az amalekiták és kanaaniták kiirtására népgyilkosságot parancsolnak meg. A kánaanitákról azt mondja a Biblia: "Ne hagyj senkit életben, aki lélegzik" (5 Mózes 20,16). Tudnunk kell azt is, hogy a Biblia szerint akkor kell másokat kiirtani, amikor a zsidók erősek. Az amalekiták kiirtásának parancsában a következő szavak találhatók: "Ha az úr, a te Istened neked nyugalmat ad ellenségeidtől... akkor még az amalekiták emlékét is irtsd ki a földről." (5. Mózes 25,19). Ennek a parancsnak a kivitelezését a következő szavakkal parancsolja meg a Biblia: "Menj oda, verd meg az amalekitákat és űzd el őket mindenükkel. Ne kíméld őket, öld meg a férfiakat, nőket, gyerekeket és csecsemőket" (1 Sámuel 15,3). Izrael győzelmei szomszédai fölött, amelyek a Bibliában az előző fejezet végén vannak leírva, szolgálnak az azt követő népgyilkossági parancs alapelveként.

Ezek a népgyilkosságra fölhívó parancsok (néha más változatban) minden listán rajta állnak annak a 613 parancsnak a listáján, amelyeknek a Talmud szerint a zsidóknak engedelmeskedniük kell. Másképp mint az olyan parancsok esetén, amelyek csak ideiglenesen érvényesek, a nevezett parancsok zsidók minden nemzedéke számára érvényesek, ami azt jelenti, hogy ezeket a jövőben is követni kell. Jehuda Bauertől egy szót sem hallottam a nemzsidó csecsemők kiirtásának parancsáról. Nem láttam tőle egy utalást sem arra, hogy mi ennek a lehetséges kihatása hívő zsidókra és emiatt hívő keresztényekre. Ameddig erről semmit sem tudok meg, maradok véleményemnél, hogy a holokauszt tudósok, akik csak a holokausztról írnak és nem említik meg a népgyilkossági parancsokat, bűnösek tudós mivoltuk erkölcsi és szellemi korrumpálásában.

Haarez, 1994 május 2.

Danny Rubinstein (Haarez, április 25.) a 'lépcsőfokok hamaz ideológiáját' túl szűklátókörűen értelmezi, mert számára egyedül a palesztínok hozzáállása Izrael államhoz érdekes. Véleményem szerint részletesebben kell foglalkoznunk a Hamaz befolyásával a palesztinai társadalomra.

Több érdeklődést kell mutatnunk a Hamaz ideológiájával szemben, amely szerint a politikai jogokat nemcsak a zsidóktól hanem a keresztényektől is meg kell tagadni. Gondot kéne hogy okozzon, hogy a hamaz ez idő szerint a keresztények bárminemű részvételét ellenzi a politikában. A Gaza övezetben a keresztények csak egy törpe kisebbség, és a palesztínai kiegyezést keresők könnyen figyelmen kívül hagyhatják őket. Nyugatjordániában, ahol a keresztények aránya a lakosságban lényegesen magasabb, a PLO szervezetek, azokat beleértve, amelyek magukat szocialistáknak nevezik, elméletben megvédik a keresztények jogait, gyakorlatban figyelmen kívül hagyják azokat. A hamaznak az a követelését, amelyet más szervezetek képviselőivel szemben hangsúlyoz, hogy mindenki legyen moszlém, már hosszabb idő óta hallgatólagosan elfogadták.

Hasonlóképpen megtagad a hamaz a nőktől minden politikai jogot. A Gaza övezetben ebből a szempontból teljesen győzött. Ennek eredménye az, hogy nincs olyan palesztín szervezet, amelynek munkájában nők résztvehetnének. Nyugatjordániában a hamaz részben győzött. Mégsem vehetnek nők részt olyan összejöveteleken, ahol a hamaz is résztvesz.

Nem szándékozom itt a dolgok állásából politikai végkövetkeztetéseket levonni. Csak az a véleményem, hogy az izraeli médiák célja az, hogy a békefolyamatot addig támogassák, amikor elemi kötelességeiket elhanyagolhatják az újdonságok jeletésére, ebben az esetben a palesztín társadalmon belüli fejlődésekről. Szememben még szomorúbb néhány Izraeli értelmiségi árulása, akik ugyan békét szeretnének, de egy szót sem szólnak azokról az emberi jogok megsértéséről, amelyek a békefolyamat során a különféle palesztín szervezeteknél történnek. A legrosszabbak szememben azok a palesztín értelmiségek, akik Izraelben élnek, de mindig azt prédikálják, hogy nekünk magunkat a Közel keleten integrálni kell. Hallgatásuk a palesztín nők és keresztények jogainak megsértését illetően világosan mutatja, hogy ők a valóságban csak akkor akarnak demokráciát, amikor az a PLO sajátmaga által kitűzött céljainak használ.

Jerusalajim, 1994 június 10.

Ahogy az izraeli újságok a múlt héten jelentették, az izraeli légvédelem néhány bombája és rakétája, amelyeket a Libanoni Hisbollah táborra vetettek le, időzített gyújtással volt fölszerelve. Mint olyan személy, aki részt vett 1982-ben az izraeli támadások, amelyek libanoni civil személyek ellen irányultak, vizsgálatában, tanúsítani tudom, hogy a vádak igazak, hogy az időzített gyújtással fölszerelt bombák és rakéták , amelyeket Izrael az utóbbi időben állít elő, és ezt sohasem tagadta, ebben az esetben a mentőszolgálat és a sebesültek támadására szolgáltak. Az időzített gyújtással fölszerelt bombák bevetését ilyen föltételek mellet én egyenrangúnak tartom a vörös dávid csillaggal megjelölt mentőkocsi bombázásával. Véleményem szerint ez egy állam szándékos barbársága, amely tudatosan lövetni hagyja a mentőszemélyzetet, ami még borzalmasabb, mint a szabrai és satilai tömeggyilkosság.

Ha a mostani libanoni vádak, melyeket Izrael nem is tagad, az időzített gyújtást illetően igazak - én attól félek, hogy igazak - akkor ebből azt a következtetést vonom le, hogy Rabin rosszabb mint Saron és a Merez párt még Rabinnál is rosszabb. És a 'béke most' mozgalomra szót sem érdemes vesztegetni.

Sisi, 1994 június 10.

Gabriel Moked azt hiszi, hogy ha ő a Histadrutot, a cionista munkásmozgalmat és az izraeli munkáspártot szociáldemokratikusnak nevezi, akkor ezek a jelzők illenek azokra. Hadd vizsgáljam meg ezt a fajta demagógiát. Először is egy valódi szociáldemokratikus pártnak sincs nagyobbszabású tulajdona egy munkástulajdonban álló konszern formájában. Egy szociáldemokratikus párt sem merne Reagan-féle gazdasági politikát folytatni. Próbálja ki Sisi ezt egyszer. Kérdezze meg heti körkérdésében az izraeli munkásokat, hogy hol szeretnének dolgozni: magánvállalatnál, vagy pedig a Histadrut tulajdonában levő munkástulajdonban álló vállalatnál. Ki fog derülni, hogy az első népszerűbb. Akik tényleg beszélnek a munkásokkal, tudják, hogy a Histadrut legádázabb ellenségük és kizsákmányolójuk.

De van egy még fontosabb pont is, ahol a Histadrut és az izraeli munkáspárt teljes ellentétben van a szociáldemokratikus alapelvekkel. - ez pedig az általuk átvett zsidó sovinizmus szélsőséges formája. Emlékezzünk arra, hogy a szociáldemokrata pártok kezdettől fogva és ma is fölvesznek mindenkit nemzetiségére és vallására való tekintet nélkül. Emlékezzünk arra is, hogy ezt az elvet zsidókra is alkalmazták és zsidók vezető pozícióban voltak néhány ilyen pártban, mielőtt más pártokban foglaltak el hasonló állást. Ezzel ellentétben a Histadrutot 1920-ban olyan szervezetként alapították meg, amely csak zsidókat vesz föl tagnak. És csak 50-ik fennállási éve után kezdett arabokat is fölvenni tagnak. A mai napig hátrányosan különbözteti meg az arabokat és a telepeseket helyezi előnybe velük szemben. A munkáspártban még ennél is rosszabb a helyzet: az a mai napig rasszista párt.

Haarez, pénteki-irodalmi melléklet, 1994 augusztus 5.

Ez Izrael Gutmannak (július 22.) és Jehuda Bauernak (július 29.) kritikájára adott válasz, melyet azok Jossi Grodzinsky cikkére írtak, amelynek címe: "A holokauszt cionista kizsákmányolása elleni ellenállás" (július 15.). Én a varsói gettóban éltem röviddel annak lerombolásáig és utána majdnem két évig Bergen-Belsenben. A felszabadítás után a varsói gettó túlélőinek százaival beszéltem. Mint én, mindannyian emlékeztek arra, hogy az első olyan hírek, hogy a zsidókat megsemmisítik, a varsói gettót röviddel 1941 júniusa után érték el a Szovjetúnió zsidó településeiről, és később Lengyelország különböző kisebb városaiból. A Lublini gettó fölszámolásának különösen szörnyű hírei a varsói gettót csak lerombolásának kezdetén érték el. De egy zsidó szervezet sem kísérelte meg e hónapok alatt a zsidókat figyelmeztetni, hogy hamarosan ők kerülnek sorra. Senki sem mondta, hogy meneküljön, aki teheti.

Véleményem szerint azzal komoly hibát követtek el, éppen azok, akik később a varsói gettófelkelést szervezték. A fölkelés, amely röviddel a varsói gettó zsidói nagy részének megsemmisítése előtt kezdődött, nem tehermentesíti vezetőit attól a vádtól, hogy nem figyelmeztették az embereket közeli kiirtásukról. Emlékszem, 1979-ben héberül olvastam S. B. Beit-Zvi könyvét "Az uganda utáni cionizmus törvény előtt - a cionista mozgalom hibás analízise a holokauszt alatt", az angol változat 1991-ben jelent meg. A könyv megerősítette korábbi gyanúmat. Ha a varsói gettó agitátoraira gondolok, minden évben a holokauszt és hősök napján Ésau 22,14-et mondom föl: "Megbocsássák-e nektek ezt a gonosz tettet halálotok napjáig?" Noha sokkal jobb információs forrásaik voltak, mint egy átlagos gettói zsidónak, és magukat a zsidók vezetőinek tekintették, nem óvták a zsidókat közelgő sorsuktól. Ez tényleg gonosz cselekedet volt.

Ehhez hasonlóan a keleteurópai zsidók mentési kísérleteit, különösen minden fegyveres fölkelést a zsidó becsület mentésére legjobb esetben haszontalannak tekintem. Tökéletesen egyetértek Beit-Zvis nézetével, hogy az igazi zsidó hősök, akik ma tiszteletünket megérdemlik azok voltak, akik nem hagyták magukat beszervezni és magukat mentették meg.

Brilliáns emlékiratában Beit-Zvi megmutatja, hogy a cionista vezetősség abban az időben együtt a Béssel és az Agudat Izraellel elemi kötelességét nem teljesítette, hogy Európa zsidóit informálja. Azt is megmutatja, hogy 1941-1942-ben Palesztína héber sajtója a szovjet és lengyel kormány jelentéseit és későbbi információkat más forrásokból nem vett figyelembe arról, hogy az európai zsidókat kiirtják. És mindig akkor, amikor Palesztína héber sajtója az ilyen híreket nem tudta teljesen elhallgatni, minden tőlük telhetőt megtettek azok jelentőségének csökkentésére, néha még hivatalos nemzeti szocialista tagadásokat is idéztek. Soha sem fogom elfelejteni, hogy a cionista mozgalom vezetősége akkor csöndben volt és másokat is hallgatásra kötelezett. És az olyan holokauszt történészek, akik most a vezetőséget tehermentesíteni akarják, még kifogásolhatóbban viselkednek.

Véleményem szerint Ben Zvinek igaza volt, amikor azt a következtetést vonta le, hogy a cionista mozgalom vezetőségét nem érdekelte a zsidók megmentése, ha azok nem vándorolnak be Palesztínába. Annak a lehetősége, hogy zsidókat úgy mentsenek meg, hogy más országokba való kiutazásukat megengedjék ugyan nem állt fönt teljes mértékben, de azért létezett. A cionista vezetőség mindent megtett annak érdekében, hogy ilyen lehetőségeket meghiúsítson. A Patria nevű hajó története, amely 1940 decemberében Haifa kikötőjében, fedélzetén illegális zsidó bevándorlók százaival horgonyzott, nagyon tanulságosak ebben az összefüggésben. A britek éppen az utasokat Mauritius szigetére akarták deportálni, ahol azok biztosan nem lettek volna életveszélyben. De a cionista vezetőség bombát vetett a fedélzetre, amelynek eredményeképpen több mint 200 zsidó fulladt meg, amikor a hajó elsüllyedt.

A cionista vezetőség természetesen nem akarta megölni őket - csak a hajó elindulását akarták megakadályozni. Nem kevésbé volt a bombavetési parancs jellemző az emberélettel szembeni pillanatnyi közömbösségre. Azt föltenni minden esetre totális vonás, hogy a cél szentesíti az eszközt, akkor is ha egy ember élete forog kockán. Ebben az értelemben a cionista mozgalom a totalitarizmus mintapéldája.

Azért hiszem azt, hogy mind Beit-Zvi mind Grodzinsky jó szolgálatot tett, amikor nemzeti történelmünk totalitárius elemeire fényt vetettek, amelyben a holokausztnak még mindig központi jelentősége van.

Davar, 1994 szeptember 11.

Már sok helyet adtak egy hebroni települőnővel folytatott interjúra, aki a nemrég elhunyt Ljubavicsi rabbi által vezetett habad mozgalom tagja (Davar, szeptember 1.). Ezért remélem, hogy helyet adnak arra, hogy leírjam annak a mozgalomnak a gondolatvilágát. Hadd utaljak először arra, hogy a tömeggyilkos Goldstein nem csak a kahana, hanem a habad mozgalom tagja is volt. ennek a mozgalomnak nagy delegációja volt jelen temetésén. Szememben a habad mozgalom elképzelései még elutasítandóbbak, mint a kahánáé, kivéve azt, hogy azok tényleges jelentését nagyszámú hívei és az izraeli médiák elködösítik. Kahan legalább nyíltan és csalás nélkül bevallja nézeteit.

Itt van például a nemrég elhunyt Ljubavicsi rabbi beszélgetésgyűjteményéből egy idézet. Ezt a gyűjteményt hívei terjesztik és ez a zsidók és nemzsidók közti különbségekről szól. "A zsidók és nemzsidók közti különbség egy gyakran idézett talmudi mondattal fejezhető legjobban ki: Tegyünk kategórikusan különbséget." Ez azt jelenti, hogy a zsidók és nemzsidók közti különbség nem fokozatos. A zsidó fölsőbbrendűség olyan abszolút, mint a különböző állatfajok közötti. A zsidó és nemzsidó teste összehasonlíthatatlan dolgok. Ezért írta az öreg rabbi (a habad mozgalom 1812-ben elhunyt alapítója) hatanja c. könyvében, hogy a zsidó imádkozók mondása: Kiválasztottál minket az összes nép közül a zsidók és nemzsidók testének különbözőségére utal. Érvként azt hozta föl, hogy csak olyan dolgok között lehet választani, melyek megjelenése azonos. És a zsidók teste tényleg hasonló a nemzsidóékhoz. Az idézett mondat viszont azt mondja, hogy noha a testek hasonlítanak, a szellemi különbség köztük olyan nagy, hogy testük, ahogy éppen elmagyaráztam két teljesen különböző fajé. Ez az oka annak, hogy a Talmud a szabbat-imádságban azt mondja, hogy a halaha (a zsidó vallási törvény) a nem jelentős nemzsidók testét a zsidó testekkel átlósan ellentétes módon kell kezelni.

"Eddig a testek közti különbséget magyaráztam el. A lelkek közti különbség ennél lényegesen nagyobb. A nemzsidók lelke a zsidó lélek ellentéte, mert az első a sátán piszkos részeiből, a második pedig a szentségből származik (Likutei Sichot 7 beszédgyűjtemény, 1965, 297 o.) A Hatanja könyv tényleg úgy véli, hogy a nemzsidók lelke sátáni szférákból származik, azt is mondja, hogy a nemzsidó lélekben semmi értékes nincs. És ennek ellenére ez a habad mozgalom vezérfonala. Ebből csak arra lehet következtetni, hogy a habad mozgalom elképzelései csak kevéssé különböznek a nemzeti szocialisták elképzeléseitől a zsidókról.

Társadalmunk értelmesebb része most siratja Leibowitz professzor emlékét, akinek halálát és temetését az ultravallásos napi sajtó, a haredim egy szóval sem említette. Emlékezzünk arra vissza, hogy Leibowitz egyik legnagyobb tette a judeonácizmus kifejezés bevezetése. Ezt ő azokra a zsidókra alkalmazta, akik mint Hitler ideológiájának csodálói, nemcsak szövetséget kívántak vele kötni, hanem azokra a zsidó ideológiákra is, amelyek a németek nemzetiszocialista ideológiájához nagyon hasonlítottak, akkor is, ha a nemzsidó szó az utóbbiban a zsidó szónak felel meg. Ez alkalommal emlékezzünk arra is, hogy Leibowitz nem véletlenül nevezte a Kabalát a júdaizmus pöcegödrének. Noha a haszidi szekták a kabalában gyökereztek, a habad mozgalomról el lehet mondani, hogy az ennek a pöcegödörnek az alapja, amely híveit továbbra is bemocskolja és mindannyiunk számára veszélyt jelent.

Davar, 1994 december 5.

Nekem úgy tűnik, mintha Daniel Ben-Simonnak (Davar, november 28.) most világos lenne, hogy Rabin kormánya és az azt támogató izraeli béketábor sohasem akart a palesztínokkal békét kötni és valójában sohasem kötöttek békét. Rabin egy csaló diktátorral, Jasszir Arafattal kötött szerződést. Az oslói alapvető határozat nem ismeri el a palesztínok semmiféle jogát, hanem csak a PLO létezési jogát, azaz azt, hogy Arafat és megalkuvói képviseljék a palesztínokat. A tényleges szerződést Izrael és a PLO között nem Oslóban kötötték meg, hanem egy csomó összejövetelen az izraeli sabak és Arafat különféle titkosrendőrségeinek emberei között. Rabin és Perez sohasem akarták az izraeli hatalmat föladni a megszállott területeken. Csak a formát akarták megváltoztatni, amennyiben a Fatah gengsztereit még hatásosabban hagyták piszkos munkájukat végezni, amelyet azelőtt izraeli katonák végeztek Jablia sikátoraiban vagy Nablus utcáin. Ahigy Rabin fejezte ki, ezt a piszkos munkát az izraeli legfelsőbb bíróság és a Be Zelem közreműködése nélkül akarták végrehajtatni. És ez is történt.

Ebből következik, hogy Rabin támogatása a települések számára azáltal, hogy aparteid utcák sorát állította föl közöttük, nem lehet puszta taktikaként értékelni. Ez egy nagy stratégia része, amely két alapon nyugszik: az elfoglalt területeken az aparteid megerősítése és az ellenségesség minden fajta palesztínai demokráciával szemben. Az izraeli béketábor, amelynek fő foglalkozása Arafat személyének tisztelete, ugyanezeket a célokat követi. Ez elmagyarázza azt is, hogy miért különbözik olyan kevéssé Rabintól. Mind Rabin, mind a béketábor, legalábbis hallgatólagosan támogatnak minden tömeggyilkosságot a palesztínokon, ha ezt Arafat gengszterei követik el. Rabin és a béketábor között kevés véleménykülönbség van, véleményük tökéletesen egyezik abban, hogy Izrael érdekei előírják, hogy jobb, ha a palesztínokat Arafat emberei és nem Izrael gyilkolja le.

Ilyen célok a politikában még erkölcstelenebbek, mint Jicák Samir céljai. És nincs arra esély, hogy alakot vegyenek föl. Arafat a Közelkelet minden rekordot megdöntő hazudozója, ezért nem lehet arra alapítani, hogy betartja azokat az ígéreteit, amelyeket arra tett, hogy palesztínokat fog lemészárolni Izrael hasznára. Csak akkor fogja őket lemészároltatni, amikor ez az ő érdekében áll. Perez, aki 1965-ben a Rafi párt vezetőjeként azt az ígéretét, hogy minden izraeli munkásnak egy autót ad, nem váltotta be, 1994-ben sem szándékozik a megszállott területeket fejleszteni. Azokat a dollármilliókat, amelyeket Perez 1994 augusztusában a Holst Fondstól Arafat részére kapott, arra a kísérletre fordították, hogy Arafat ellenségeit kivégezzék a libanoni menekülttáborokban. Ez a kísérlet sem volt sikeres.

A mai békefolyamat erkölcstelen, mert célja az, hogy az aparteid rendszert erősítse az elfoglalt területeken. Vesztésre van ítélve, mert egy diktatúrával kötött szerződésen alapul, amely diktatúraként is csődöt mondott. Szemben az olyan diktátorokkal, mint Asszad, Arafat nem képes az általa aláírt szerződések betartására.

90- Kemény pszichikai nyomás

Haarez, 1994 december 16.

Ran Kislevnek (Haarez, december 6.) nem kell más országokból példákat hozni azért, hogy bebizonyítsa, hogy egy állam biztonságban élhet és kínzás nélkül is tovább élhet, és hogy azok az államok, akik kínzást alkalmaznak, nem javítják meg biztonságukat. Izrael miniszterelnöke Menahem Begin 1977 őszén megszüntette a kínzást. A kínzási tilalom 1982-ig érvényes volt. 1984-ben, Rabin kinevezésekor honvédelmi miniszternek elkezdődött a kínzás tömeges alkalmazása. Szeretném hangsúlyozni, hogy a a kínzási tilalom alatt is létezett kínzás Izrael államban, amely megszállt területeket vett birtokába és ott egy csomó települést épített.

Arra is rá szeretnék mutatni, hogy a PLO minden szervezete egy ideig szintén alkalmazta a kínzást, például a kollaboránsok kikérdezésénél vagy a napi gyakorlatban. A Gazai övezet és Jerikó autonómia hatóságai is megkínozzák a gyanúsítottakat. A kínzás alkalmazása úgy tűnik, hogy nem segített nekik tovább. Sok izraeli a kínzás - bocsánat, a 'rövid ideig megerősített mérsékelt lelki nyomás' ellen van, ha azt a sabak alkalmazza, de nincs kifogásuk ellene, ha azt Arafat banditái alkalmazzák. Izraelben még nincs szervezet a kínzás ellen, mindegy, hogy ki alkalmazza azt.

91- Csak a zsidók hasznára

Kol Hair, 1995 január 6.

Sajnálom, hogy Hillel Cohen kihagyja, amit én mondanivalójának legfontosabb részének tartok, mégpedig az Al-Chader falu (Kol Hair, január 6.) lakóitól elrabolt földet. Miután az elvett földet Izrael állam tulajdonának nyilvánították ki, ezután hivatalosan csak zsidók használhatják azt. Ezután a palesztínoknak (azoknak is közöttük, akik az izraeli hadseregben vagy a rendőrségnél és a Sabakban szolgálnak), nincs joguk az ilyen föld használatára. A Jewish National Fund, amely ezekkel az ügyekkel foglalkozik, rasszista előírásai megtiltják, hogy ezeket nemzsidóknak bérbe adják vagy hogy azok a földet másképp használják.

Véleményem szerint ennek az intézményes rasszizmusnak a jelentősége még a palesztínok elleni földrablás jelentőségén is túlnő. Sok olyan állama van, amely rendszeresen rabolt földet. Az USA például az indiánok földjét rabolta el és abból képezték az állami földeket. Most ez az ország minden US állampolgár rendelkezésére áll. Ha ma az USA-ban megtiltanák, hogy egy zsidó ilyen földet nem vehet meg csak azért, mert zsidó, akkor ezt joggal értelmeznék antiszemitizmusként.

Ha nem ismerjük föl az igazi problémát - azaz a cionista mozgalom és Izrael állam rasszista jellegét, ennek a rasszizmusnak a forrását a zsidó vallási törvényben (halaha) - nem leszünk képesek saját valóságunk fölismerésére. És ha nem értjük azt, akkor nem is tudjuk azt megváltoztatni.

Haarez, 1995 február 10.

Joram Bronovski misztikus elképzeléseivel ellentétben (Haarez, január 27.) a héber nyelv fölsőbbrendűségéről és más nyelvek alsóbbrendűségéről szeretném Mose Ibn Esra rabbi nézeteit idézni 'A költészet' c. könyvéből., amely a legelső könyv a héber költészetről (arabul írva). Idézeteim Benzion Halper héber fordításából származnak, Stibel Publishers, 1924.

Könyvének harmadik fejezetében Ibn Esra azzal a kérdéssel foglalkozik: "Mitől van az, hogy a költészet hangja természetes arabul és mesterséges minden más nyelven?" Végkövetkeztetése az, hogy ennek három oka van. Az első ok az, hogy az arab félsziget éghajlata a beszédkészséget segítette, a második az, hogy az arabok átvették az iráni, iraki és szíriai uralkodóházak kultúráját, a harmadik és legfontosabb az, hogy az arabok minden antik és modern könyvet a tudományról és kultúráról, ami csak a kezükbe került, lefordítottak és kommentárokkal látták el és saját könyveket is írtak a témáról. Ibn Esra hozzáteszi, hogy az arabok különösen jól tudják a görög könyveket fordítani, mert széles körben ismert az, hogy a görögök nem csak a tudományokban fejlettebbek voltak, mint más népek, hanem a görög metafizika ismerete annak az egyetlen útja, hogy a következő nemzedékek tisztelettel tekintsenek ránk.

Ibn Esra ezzel minden nyelvet potenciálisan egyenlőnek tekint és történetét a következő történettel támasztja alá:

Amikor még fiatal voltam és szülőföldemen, Granadában éltem, beszéltem egy nagy moszlém tudóssal, aki az iszlám vallási törvényt kitűnően ismerte. Ő volt mesterem, akinek nagyon sokat köszönhetek. A beszélgetés közben megkért, hogy olvassam föl neki a Tízparancsolatot arabul. Tudtam, hogy annak stílushiányosságaira akarja rámutatni. Ezért megkértem, hogy olvassa föl nekem először a Korán első fejezetét latinul. Ő nemcsak jól beszélt latinul, de a nyelvnek elsőrangú mestere volt. Amikor megkísérelte a Korán első fejezetét latinra fordítani, azok csodálatos stílusa nevetségesnek tűnt és szépségük csúnyává változott. Ekkor megértette szándékomat és soha többé nem ismételte meg kérését.

Csak remélhetjük, hogy időnkben utánozni fogják ezt az előítéletmentességet, amelyet Granadában a tizenegyedik században legalábbis a tudósok között lehetett találni.

* * *

Haarez, 1995 december 31.

Cikkében "Ki üldöző", Haarez december 11-én Jehuda Hankin rabbi a "ne vétkezz testvéred vére ellen" (3. Mózes 19,16)-ot idézi és megpróbálja azt a törvénnyel összehasonlítani, amely minden civilizált államban polgárainak kötelességévé teszi egy más ember életének a megmentését. Mintha az elemi törvény, hogy az emberi életet meg kell menteni, nem lett volna már a régi Görögországban és Rómában is ismert.

El akarjuk ennek a kötelességnek az eredetét hagyni és inkább arra koncentrálunk, hogy mit jelent az ember szó (héberül: Ádám) ebben a zsidó vallási törvényben. Nem tudom, hogy a rabbi az ismert talmudi szabályra gondolt-e, amely az egész zsidó vallási törvény alapja: "Titeket zsidókat embernek neveznek. A föld többi népeit nem nevezik embernek, ami az ember szó használatát a zsidókra határolja be. Cikkének egy másik részében, ahol a nemzsidók megölésének tilalmáról beszél, nem használja az ember kifejezést, hanem nemzsidókról beszél. Azt nem említi, hogy a zsidó vallási törvény általánosan megtiltja emberek megölését. Azt sem említi, hogy noha a nemzsidók megölése is tilos, ez a tilalom nagyon erősen különbözik a zsidók megölésének tilalmától. Azzal ellentétben, ami civilizált államok jellemzője, egy zsidót, aki nemzsidót ölt meg, nem szabad a zsidó vallási törvény alapján megbüntetni, ée nem szabad gyilkosnak tekinteni.

A zsidó vallási törvény már a Talmudban is leírja, hogy zsidó nem mentheti meg egy nemzsidó életét. A nem vallásos zsidó életét tekintve azt írja elő a vallási törvény, hogy a hívő zsidónak meg kell őt ölnie, ha ez lehetséges. Majmonidész így ír: "azokat a nemzsidókat, akikkel nem állunk háborúban, a kis nyájak [zsidó] pásztorait és más zsidó bűnösöket ne öljük meg szándékosan. De tilos megmenteni életüket, mert az írás ezt mondja: Ne öld meg felebarátodat, és a nemzsidó nem felebarátunk. (A gyilkosság és életmentést illető törvényekkel a IV. fejezet foglalkozik, 11. törvény). A zsidó bűnösökről így ír Majmonidész ugyanott: De az jámbor kötelességünk (micva), hogy zsidó hitetleneket és bálványimádókat megöljünk. Ha a zsidóknak elég hatalmuk van ahhoz, hogy ezeket nyilvánosan öljék meg úgy, hogy fejüket a karddal vágják le, akkor tegyék ezt meg (10. törvény ugyanott).

Az élet mentését illetően különös szabályok állnak fönt szabbatkor. Ha egy nemzsidó életének mentése zsidók által a szabbat megsértését vonná maga után, akkor ez szigorúan tilos. De a megsértés szabad sőt kötelező zsidó élet megmentéséért. Akiba Eger, a bölcs rabbi (1837-ben halt meg), akinek megjegyzései a Sulhán Áruhhoz annak standard kiadásában ki vannak nyomva, és így a Bar-Ilan-Egyetem Kolel-jában, ahol Jigal Amir tanult, ismertek, kinyilatkoztatta, hogy zsidóknak akkor tilos szombaton egy veszélyben levő hajót megmenteni, ha nem ismert, hogy a legtöbb utazó zsidó, mert a legtöbb hajóutas nemzsidó.

A Talmud elmagyarázza, hogy mi a teendő, ha szombaton egy fal emberekre dől. Egy zsidó csak akkor emelheti föl a köveket, ha fönnáll annak a valószínűsége, hogy zsidó is van a romok alatt. Vallásos zsidóknak természetesen az is meg van tiltva, hogy nemzsidónak orvosilag segítsenek szombaton, kivéve, ha ezáltal veszélyeztetett zsidók élete is megmenthető. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezeket az előírásokat vallásos, különösen ultravallásos zsidók ["Haredim"] ma is betartják. Ezekkel ellentétben gójok minden esetben megkísérlik az emberek életének megmentését.

Így ellentétben a legtöbb civilizált állam törvényeivel a zsidó vallási törvény embertelen törvény. Embertelenségei ismétlődnek minden könyvében, a Sulhán Áruhban és a kommentárokban. Tudnunk kell, hogy minden esetben, amikor a nemzsidó állam rendőrsége nem lépett közben, a vallásos zsidók valóban elzárkóztak attól hogy nemzsidók életét megmentsék és minden nem vallásos zsidót vagy megöltek, vagy becsületétől megfosztották. Nem csak a zsidó árulókat vagy üldözőket ölték meg, ahogy állítják. Nem tartották be a ne ölj törvényt, amikor a zsidó elhajlókat ölték meg, éppannyira nem, mint az inkvizítorok vagy a keresztes lovagok, mert azt hitték, hogy olyan embert ölnek meg, aki Isten ellensége.

De a két eset között jelentős különbségek vannak. A katolikus inkvizíció tettei főleg azért jól ismertek, mert a katolikus forradalmárok és hitetlenek, továbbá más keresztény kritikusok tiltakoztak ellene. Nem ismert viszont, hogy mit tettek azok, akiket a zsidó inkvizíció névvel lehet illetni és nem voltak kevésbé kegyetlenek, mint a katolikus inkvizíció. Ennek az az oka, hogy a zsidók többsége nem figyelt a zsidó forradalmárokra és hitetlenekre, hanem a rabbikra. Ezek aztán elmagyarázták a zsidó vallási törvényt a világi zsidóknak addig, amíg egy teokráciát tudtak alapítani, amely a világi zsidókkal rosszabbul bánt, mint Komeini a világi irániakkal. Minden olyan zsidót, aki nem akar nekik engedelmeskedni, megölik vagy átnevelik. Ehhez jön az, hogy hogyan bánnak a nemzsidókkal, esetünkben a palesztínokkal.

A második különbség köztünk és a keresztények között az, hogy a katolikus egyház és biztosan a ma élő keresztények legtöbbje az inkvizíció tetteit sajnálja. Általában szóban támogatják a demokráciát, a szólás és gondolati szabadságot. Ezzel ellentétben látott-e ön már a júdaizmusban egy ortodox rabbit vagy egy konzervatív vagy reform rabbit, aki sajnálta, volna, hogy mit mond Majmonidész a nemzsidókról? Vagy hallott-e a júdaizmusban egy rabbitól azt, hogy a Talmud valamelyik részével nem ért egyet? Ennek kikerülhetetlen következménye, hogy a zsidó vallási hagyomány, amelyhez a nemzsidók életmentésének tilalma és a világi zsidók megölése is hozzátartozik, még mindig veszélyt jelent, mert ezen keresztül néhány zsidóé a hatalom.

Hogy is mondta Hankin rabbi: Nincs összefüggés a polgári törvények, amelyek minden polgárt köteleznek arra, hogy segítsen embertársának (függetlenül attól, hogy az illető zsidó-e vagy nem) és a zsidó vallási törvény között, amely ezt az emberi kötelezettséget kifejezetten csak zsidókra korlátozza.

* * *

Izrael Shahak professzor, a Jeruzsálemi héber egyetem nyugalmazott szervetlen kémiaprofesszora a mai Közelkelet egyik legszokatlanabb embere. 25 évvel ezelőtt találkoztam vele először és először a háború utáni zűrzavarban 1967-ben és aztán az 1973-as háborúban kezdtem vele intenzív levelezést. Lengyelországban született, egy nemzeti szocialista koncentrációs táborból való menekülése után túlélőként közvetlen a II: vh. után jött Palesztínába. Mint minden fiatal izraeli abban az időben a hadseregben szolgált, és utána az izraeli törvények értelmében minden nyáron hadgyakorlaton vett részt. Szenvedélyes, állandóan kérdező és alapos elméjével kezdte pályafutását, mint kitűnő főiskolai tanár a szerves kémia területén, tanítványai gyakran választották név szerint legjobb tanáruknak és díjakat kapott tudományos tevékenységéért. Ezzel egy időben elkezdte kutatni, hogy milyen következményei vannak a cionizmusnak és Izrael állam gyakorlatának nemcsak a palesztínok szenvedésében és kirablásában Nyugatjordániában és a Gázai övezetben, hanem sok nemzsidó ember számára (azaz a palesztín kisebbségnek), akik nem hagyták el az országot az 1948-as kiűzés után, hanem izraeli állampolgárok lettek. Emiatt rendszeresen megvizsgálta az izraeli állam természetét, történetét, ideológiai és politikai gondolkodásmódját, amelyet, ahogy ezt gyorsan kitalálta, a legtöbb nem izraeli és különösen a diaszpóra zsidói nem ismertek, akik számára Izrael egy rendkívüli, demokratikus és csodálatos állam, amely föltétlen támogatásra és védelemre érdemes.

Megalapította az izraeli emberi jogok ligáját, és évekig elnöke volt ennek a szervezetnek, amely hasonlóan gondolkodó emberek kis csoportjának szervezete, akiknek az a véleménye, hogy az emberi jogok egyenlően érvényesek mindenkire és nem csak a zsidókra. Éppen ezzel kapcsolatban hallottam először munkájáról. Egy pont, amelyben Shahak professzor politikai véleménye élesen különbözött a legtöbb izraeli és nem izraeli zsidó galambétól az az, hogy ő a hamisítatlan igazságot világosan kimondta, anélkül, hogy előzőleg lemérte volna, hogy ez a gondolat Izrael és a zsidók számára jó-e. Írásaiban és nyilvános beszédeiben éleseszű és agresszív és radikális antirasszistaként lépett föl. Mert számára az emberi jogokra megsértésére egy, és csak egy mérce létezik, nem volt számára fontos, hogy az izraeli zsidók azok, akik a palesztínokat folyton megtámadták, mert ő szellemi bizonyítékot akart ezek ellen a támadások ellen az asztalra tenni. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Izraelben nagyon gyorsan népszerűtlen lett éppen emiatt az álláspontja miatt, melyet egyenesen képviselt. Emlékszem rá, hogy 15 évvel ezelőtt halottá nyilvánították, pedig élt. A Washington Post jelentette halálát egy cikkben. Az a tény, hogy meglátogatta a Postot, ahogy barátainak elmondta, hogy bebizonyítsa, hogy nem halott, ne befolyásolta ezt az újságot. Soha nem nyomták ki az hír cáfolatát, amely azt mutatja, hogy milyen kényelmetlen ő 'Izrael barátai' számára.

Azt is el kell mondanunk, hogy Shahak az igazságot mindig határozottan és megalkuvás nélkül kimondta. Nem csábul el, nem kísérli meg, azt kedvesen kimondani, nem fárad azzal, hogy azt kellemesen és magyarázhatóan ábrázolja. Shahak számára egy gyilkosság gyilkosság. Ismétel, megdöbbent, a lustával és a közömbössel megismerteti az emberi szenvedést, amelyért ők is felelősek lehetnek. Eközben bosszantja vagy fölháborítja az embereket, de ez személyiségének része, és, azt is el kell mondanunk, küldetési tudata is. A nemrég elhunyt Jehosua Leibowitz professzorral együtt, akit mélyen csodált és akivel gyakran együttműködött, alkotta meg a judeo-náci fogalmat, hogy olyan módszerekre mutasson rá, amelyekkel az izraeliek a palesztínokat elnyomják és megalázzák. Soha nem mondott vagy írt le valamit, amit nem személyesen tudott meg, saját szemeivel látott és közvetlenül tapasztalt. Közte és a legtöbb izraeli között ott van a különbség, hogy ő födte fel a kapcsolatokat a cionizmus, a júdaizmus és az elnyomó politika nemzsidók ellen között, és természetesen saját következtetéseit vonta le ebből.

Írásainak nagy részének mindig az volt a feladata, hogy propagandáról és hazugságokról bemutassa, hogy ezek micsodák. Izrael egyedülálló ország kifogásaival: A bosszútól vagy a fölfedezéstől és feketelistára való tevéstől való félelmükben az izraeli újságírók nem arról írnak, amit igaznak találtak. A politika, kultúra és a szellemi élet személyiségei különösen Európában és az Egyesült Államokban azon fáradoznak, hogy Izraelt földicsőítsék, mint a minden országok között a legszabadabbnak ábrázolják, akkor is ha tudnak arról, hogy milyen jogatlanságok történnek ott. Egyszerűen elhallgatják ezeket. Az eredmény egy ideológiai ködfelhő, amelynek elűzésén Shahak többet dolgozik, mint bárki más. Mint a holokauszt áldozata és túlélője saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent az antiszemitizmus. De másokkal ellentétben nem támogatja azt, hogy a holokauszt szörnyűségére hivatkozva meghamisítsák azt, amit Izrael a zsidó nép nevében tesz a palesztínokkal. Szemében a szenvedés nem csak egy áldozati csoport kizárólagos tulajdona. Ehelyett az áldozatok humanizálásának alapja kell hogy legyen, és kötelességükké tenni, hogy ne okozzanak másoknak olyan szenvedést, melyet maguk megértek. Shahak inti honfitársait, hogy ne felejtsék el, hogy az antiszemitizmus szörnyű története nem jogosítja föl őket, hogy bármi tegyenek csak azért, mert ők szenvedtek. Nem csoda, hogy olyan népszerűtlen, mert Shahak az ilyen tények említése miatt Izrael törvényeit és politikai gyakorlatát a palesztínok ellen erkölcsileg aláásta.

Shahak még tovább megy. Abszolút és szilárd szabadgondolkodó, ha az emberiség történetéről van szó. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a vallásokkal szemben negatív a hozzáállása. Csak akkor fordul ellene, ha a vallást használják események magyarázatára, ésszerűtlen és kegyetlen politika igazolására és egy hívő csoporttal való kivételezésre a többiek hátrányára. Meglepő, hogy alaposabban megfigyelve Shahak a baloldaliak embere. Sokféle módon kritikus a marxizmussal szemben, és annak alapjait európai szabadgondolkozókra vezeti vissza, liberális és a közgondolkodásra ható elmékre, mint Voltaire és Orwell. De még veszélyesebbé teszi őt a tény, hogy mint a palesztínok támogatója nem lesz szentimentális olyan módon, hogy azt mondaná, azért mert a palesztínok Izraelben szenvednek, ezért ostobaságaik is megbocsátandók.

Ellenkezőleg: Shahak mindig kritikus volt a PLO hibáival szemben, Izrael nem elismerésével, hogy nem voltak képesek Izrael ellen hatásos ellenzéket fölállítani, a személyi kultusz szégyenteljes megalkuvásával, a komolyság általános hiányával. Mindig ellene volt a palesztín asszonyokon való bosszúállásnak, azok 'becsületes' megölésének, és mindig támogatta a nők egyenjogúságát.

Amikor a 80-as években palesztín értelmiségieknél és a PLO néhány hivatalos képviselőjénél népszerű lett, párbeszédet keresni a galambokkal, a 'béke most' képviselőivel, a munkáspárttal és Merezzel, Shahakot ebből kizárták. Egyrészt hevesen kritizálta az izraeli békemozgalmat, mert megalkudott, és a palesztínokra fejtett ki szégyentelenül nyomást politikájuk megváltoztatása érdekében, és nem az izraeli kormányra, mert nem volt hajlandó, magát Izrael védelmének a kényszerétől megszabadítani, mert soha nem kritizálta a nemzsidók elleni politikát. Másrészt soha nem volt politikus. Nem bízott azoknak az embereknek a viselkedésében és szószátyár nyilatkozataiban, akiknek politikai ambícióik voltak. Az egyenlőségért, igazságáért, a valódi békéért, és a palesztínokkal folytatott párbeszédért harcolt. A hivatalos izraeli galambok viszont olyan egyezményekért harcoltak, mint amelyek az oslói béke egy fajtáját tették lehetővé, és amelyet Shahak elsőként utasított el. Mint palesztín, mindig szégyelltem magamat, mert olyan palesztín aktivisták, akik titokban vagy nyíltan nyilvános párbeszédet akartak a munkáspárttal vagy Merezzel, elkerülték Shahakot. A politikai téren túl radikális, túl közvetlen és túlságosan kültag volt. Véleményem szerint titokban attól is féltek, hogy a palesztínai politikával szemben kritikus álláspontot fog elfoglalni. Biztos, hogy azt is tette volna.

Ettől a példától eltekintve mint értelmiségi, aki sohasem árulta el hivatását, és a valóságot tekintve sohasem alkudott meg, Shahak évekig hatalmas szolgálatot tett évekig külföldön élő barátai és támogatói számára. Azok között a körülmények között dolgozott, hogy furcsa módon az izraeli sajtó igazságszeretőbb és informatívabb volt Izraelről mint az összes többi arab és nyugati média, lefordított, kommentált és elküldött cikkek ezreit a héber nyelvű sajtóból. Ezeket a szolgálatokat nem lehet elég magasra értékelni. Mint olyan, aki Palesztínáról beszélt és írt, nem tudtam volna munkámat elvégezni Shahak munkája, példái mint a valóság keresője, tudása és jog iránti érzéke nélkül. Ez ilyen egyszerű, és emiatt nagy hálával tartozom neki. Ezt a fáradságos munkát nagy részben saját költségén végezte csekély szabadidejében. A lábjegyzetek, a kis bevezetések, amelyeket a havi kiválasztott cikkekhez fűzött, rendkívül értékesek, ha azok igazságtartalmát, informatív voltukat és az ő végtelen pedagógiai türelmét tekintjük. Eközben Shahak természetesen tovább dolgozott a tudományos kutatás és tanítás területén, amelyeknek semmi köze sem volt megjegyzéseihez és fordításaihoz.

Idejét illetően ezt úgy tudta intézni, hogy a legtudósabb ember lett azok közül, akiket valaha is ismertem. Sokoldalú tudása a zene, irodalom, szociológia és mindenek előtt a történelemről párját ritkítja Európában, Ázsiában és másutt. Mint a júdaizmus tudósa mások fölött áll, mert éppen erre a területre koncentrálta energiáját kezdetétől fogva mint politikai aktivista. Néhány éve elkezdte fordításaiba saját megjegyzések írását, amelyek havi dokumentumok lettek több ezer szóval egy bizonyos témáról, mint pl. Rabin meggyilkolásának valódi rabbinikai háttere, vagy hogy miért kell Izraelnek Szíriával békét kötne (amely meglepő, ugyanis Szíria az egyetlen olyan arab ország, amely Izraelre nézve veszélyes lehetne). Értékes áttekintést adtak a sajtóról, és nagyon éleselméjű és gyakran jól magyarázó vizsgálatát adták az aktuális folyamatoknak és problémáknak, amelyekről a legfontosabb médiák csak nem világosan vagy egyáltalán nem adtak hírt.

professzor Shahakot sohasem ismertem másként, mint nagyszerű tudóst, brilliáns értelmiségit és általános tudóst és politikai aktivistát. De mint fönt mondtam, világos lett nekem, hogy legnagyobb passziója, a júdaizmus és a rabbinikai és talmudi hagyományok és tanítás tanulmányozása. Ez a könyv ezért jelentős adatforrás ebben a témában. Nem kevesebb, mint a klasszikus és a modern júdaizmus rövid története, mert ezek hozzájárulnak a modern Izrael megértéséhez. Shahak megmutatja, hogy a gyanús, soviniszta előírások a nem kívánt emberek ellen a júdaizmusban ( és természetesen más egyistenhívő hagyományban is) megvannak. Megmutatja továbbá azt a folyamatosságot e között és a módszer között, amellyel Izrael a palesztínokat, a keresztényeket és más nemzsidókat kezel. Emellett az előítéletek, álszentség és vallási türelmetlenség szörnyű képe jelenik meg. A fontos ebben az, hogy Shahak leírása nem csak azokat az elképzeléseket tartja életben, amelyek a nyugati médiában olyan bőségesen olvashatók, hanem az arab vezetőket és az ő értelmiségeiket is megvádolja amiatt, hogy figyelmen kívül hagyják ezt az államot, és különösen akkor, amikor pápai módon akarják népeik tudomására hozni, hogy Izrael valóban megváltozott és most valóban békét akar kötni a palesztínokkal és a többi arabbal.

Shahak nagyon bátor ember, akinek szolgálatait az emberség érdekében díjazni kell. De a mai világban az általa mutatott példa a fáradhatatlan munkára, a hajlíthatatlan erkölcsi energia és szellemi csillogás kényelmetlen dolog a fönnálló hatalomra nézve és mindenkinek akinek az ellenzék szó a nem szívesen látottat és nyugtalanítót jelenti. Ezért örülök nagyon, hogy először jelenik meg egy nagyobb munkája arabul. Biztos vagyok abban, hogy az, amit zsidó vallás, zsidó történelem című munkájában ír, arab olvasóiban is kellemetlen érzéseket ébreszt. Továbbá biztos vagyok abban, hogy ő azt fogja mondani, hogy ez neki örömet szerez.

EWS

NYC 1996 Január

Született 1933 április 28.-án Varsóban, Lengyelországban.
1939 végétől
1943 áprilisáig a Varsói gettóban.
1943 áprilisától
1943 júniusának végéig a Poniatowo (Lengyelország)-i koncentrációstáborban és Varsóban elrejtőzve.
1943 júniusának végétől
1945 áprilisáig a Bergen-Belseni koncentrációstáborban (Németországban).

1945 szeptember 8-án: megérkezés Palesztínába.

1945 - 1947: Kefar Hanoar Hadati internátus (Haifa közelében).
1947 - 1951: Herzliya, Tel Aviv, Gimnázium
1951 - 1953: Katona az izraeli hadseregben.
1953 - 1961: Tanulmányok a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, lezárás mint a szerves kémia doktora.
1961 - 1963: Szerves kémiai tanulmányok a doktor cím megszerzése után a kaliforniai Stanford Egyetemen, USA.
1963 - 1971: Jeruzsálemi Héber Egyetem, docens, előadó és a szervetlen kémia professzora.

1968: Az emberi jogokért kezd kiállni mind Izraelben mind a megszállt területeken.
1970-ben megválasztják az izraeli emberi és polgárjogi liga elnökének. Többször újraválasztják egészen a 90-es évekig. Sok cikket és jelentést írt az izraeli sajtóba az emberi jogokról és az izraeli politikáról a héber sajtóban is. Soknak témája a zsidó vallás.

1971 - 1972: Szabbatév a Londoni Imperial College-ban.
1972 - 1986: A Jeruzsálemi héber Egyetem tanárja 1986-ban nyugalomba vonul.
1994: A zsidó történelem, zsidó vallás, háromezer év súlya c. könyv kiadása, Pluto Press,

----- az első részhez ----

Izrael Shahak:
Zsidó vallás, zsidó történelem - 3000 év súlya


Tartalom

A/ 1- Izrael - Utópia kiválasztottak számára?

B/ 6- Előítéletek és hamisítások

C/ 12- Ortodoxia és magyarázatok

D/ 23- A történelem terhe

E/ 33- Törvények nemzsidók ellen

F/ 49- Politikai következmények

52- Olvasói levelek